Váci Mihály: Gently As The Breeze (Szelíden, mint a szél in English)

Szőkén, szelíden, mint a szél,

feltámadtam a világ ellen,

dúdolva szálltam, ténferegtem,

nem álltam meg - nem is siettem,

port rúgtam, ragyogtam a mennyben,

cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

minden levéllel paroláztam;

utamba álltak annyi százan

fák, erdők, velük nem vitáztam:

- fölényesen, legyintve szálltam

ágaik között, szép suhanásban,

merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

nem erőszak s akarat által,

ó, szinte mozdulatlan szárnnyal

áradtam a világon által,

ahogy a sas körözve szárnyal:

fény, magasság sodort magával,

szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

a dolgok nyáját terelgettem,

erdőt, mezőt is siettettem,

s a tüzet - égjen hevesebben,

ostort ráztam a vetésekben:

- így fordult minden vélem szemben,

a fű, levél, kalász is engem

tagad, belémköt, hogy lebben,

a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;

nem lehetett sebezni engem:

ki bántott - azt vállon öleltem,

értve-szánva őgy megszerettem,

hogy állt ott megszégyenítetten

és szálltam én sebezhetetlen:

- fény tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

jöttömben csendes diadal van,

sebet hűsít fényes nyugalmam,

- golyó, szurony, kín sűrű rajban

vüvített át, s nem fogott rajtam,

s mibe naponkint belehaltam,

attól leszek pusztíthatatlan,

a szelíden győzök, mint a szél.

Gentle and blond as the balmy breeze,

I stood up against the whole wide world,

I hummed to myself, flew and loitered,

I never stopped – nor did I hasten,

I kicked the dust, sparkled in heaven,

all of the leaves were fondling me.



Gentle and blond as the balmy breeze,

I offered all leaves my friendly hand,

hundreds of trees, woods on my way bent

to stop me, I didn’t argue with them:

- I flew swaggering, waving my hands,

through the branches, - sweet swish above land -,

where both time and space attracted me.

Gentle and blond as the balmy breeze,

without stubborn will and violence,

ah, and with wings almost motionless

I soared throughout the world on end,

like an eagle hovering in the air:

lights and heights whirled and drifted me there,

the goal seemed like a gift to me.

Gentle and blond as the balmy breeze,

I was shepherding the flock of matters,

urged fields and forests to grow faster,

and fires – to make them burn much wilder,

I lashed whips in green crops in anger:

- so I got up against the whole world,

grass, leaves, heads of corn in the summer

refuse, nag at me as they flutter,

I’m stirring up life against me.

Gentle and blond as the balmy breeze,

I could be hurt by no man living:

someone injured me – I hugged him,

with goodwill-pity got to love him

so dearly it made him feel stupid,

and I flew on invulnerably:

- I just mirror light, mud won’t smear me.

Gentle and blond as the balmy breeze,

triumphant silence in my coming,

injuries are soothed by my shining peace,

- ranks of bullets, swords and pains have whizzed

very close past me and didn’t hit me,

and of what I nearly died daily

will never ever exterminate me,

and I’ll triumph gently as the breeze.