Szabó Magda: Elegija (Elégia in Serbian)

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.
Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet:
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,
és ellebbent könnyű leheleted?
Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szived szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?
Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?
 
Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn az ideges
bokor alatt?
Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?
Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék,
ahol te vagy? Oda süllyedt
a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam utamat,
hogy a füled még rám fgyel
a nedves föld alatt?
Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?
Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.
 
Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem.

Znam, umro si, ali ne verujem,
nisam još shvatila;
da te belutak zauvek zatvara
da ti je zemlja dom postala
kako bih primila.
Osamnaest godina si plamteo,
ti, u krhko telo sađena ljubavi:
kako verovati da si se ugasio,
da ti je nesao dah lagani?
Kako verovati da je dubina
progutala pitome otkucaje
i kad kriknem isušenim grlom
jedino blago na svetu tom,
tvoje zavetno ime,
odgovor nikad – nikad neće stići?
Uvek si sa mnom kretao, a sad si se
bez mene sakrio.
Dao si svoju brzinu, sokove,
letnje lelujave šumove,
zelene oblake, oglasi se,
za uzvrat šta si dobio?
 
Bojiš li se dole? Zar zato si
poneo moj osmeh
i sad zajedno čamite ispod
nervozne šikare?
Begunče, prevario si me, kako
oprostiti što sam sama ostala
i spotičem se na staroj cesti?
Neverniče, čekaš li me,
da l’ ćeš me još hteti
kad će me nemirna sudba
tebi dovesti?
Da li je tamo gde si ti
zlatna stara kuća,
pejzaž mladosti? Rodna loza
da li je s tobom potonula?
Trebam li tako hodati
duž beskrajne cese
da mi još osluškuješ korake
ispod vlažne šikare?
Govori! Ti čuješ moj glas
tek ne smeš odgovoriti?
A ja? Da l’ je živ tvoj glas,
da l’ će odgovor hitno stići?
Svakog sa tobom merim,
da l’ me voli kao ti;
i godine tako cenim,
hvatam se za sirote
uspomene, da ne bih pala.
 
Seti se da me možeš naći
kad smrt i mene potraži
i nad mnom se zaljulja grana.