Sánta Ferenc: Il quinto sigillo (Az ötödik pecsét in Italian)

Lépéseket hallott az utca felől. Odahajtotta a fejét a deszkához, és a kezét rátette a kilincsre. Megforgatta a kulcsot a zárban. A lépések megálltak a kapu előtt. Megnyitotta a kaput.
Kint – a változatlanul gomolygó ködben – egy férfi és egy gyermek állt.
– Jó estét…
– Gyorsan… – mondta Gyurica, és félreállva utat engedett.
Amikor becsukta a kaput, ottmaradt még egy pillanatra és kihallgatódzott az utcára. Csend volt. – Erre tessék… – mondta megfordulva, és előrement.
Amikor betette a konyhaajtót, odafordult a jövevényekhez. A férfi alacsony, szemüveges ember volt, mellette a gyermek talán öt-hat esztendős kislány.
A férfi megszólalt:
– Minden rendben van, nem látott senki…
– Azt hiszem, ő lesz az utolsó – nézett Gyurica a gyerekre. – Nincs több helyem…
Odanyújtotta a kezét a gyermekhez:
– Szervusz… mindjárt megkapod a mackódat. Egy ilyen nagy doboz cukorkája van, és alig várja, hogy odaadhassa neked! Azt fogja mondani: tessék…! Úgy ám, nagyon ügyes mackó…
A kislány pislogott a fényben, és nem eresztette el a férfi kezét.
– Én nem kapok a cukorból? – kérdezte a férfi.
– Nem bizony – mondta Gyurica –, azt csak az ilyen okos és szép kislányoknak adja a maci…
– És a mackóval sem játszhatok?
– Hogyne…! – mondta Gyurica, és megfogta a kislány kezét. – Az is a miénk. Csak az ilyen ügyes kislányoknak jár mackó… De ha jó leszel, akkor egy kicsit odaadjuk. Ugye, odaadjuk? – nézett a gyerekre.
A kislány megvonta a vállát, és azt mondta:
– Nem tudom…
– Tudod mit? Adjunk majdweki egy kis cukorkát, ha megint idejön… Jó? Addig is vesd le most a kabátodat, mert a mackó fél azoktól, akiken kabát van meg sapka. Azt mondja, hogy ő csak azokat szereti, akik itt laknak nálunk…
– Hadd maradjak itt én is! – mondta a férfi.
– Nem lehet… – mondta Gyurica. – Itt csak azok maradhatnak, akik szeretik a mackót… és akit szeret a mackó!
Odament az ablakhoz, és nagy, masnis mackót hozott a gyereknek. A mackó karjai között kis csokoládésdoboz volt.
– Szereted ezt a kislányt, mackó? – guggolt le a gyerekhez, odatartva a mackót eléje. Megbólintotta a mackó fejét:
– Na, látod! Szeret téged… Adsz cukorkát a kislánynak? Kérdezd meg tőle szépen, hogy ad-e neked cukorkát?
A gyermek körülnézett a helyiségben. Rátekintett a kályhára, az asztalra, aztán a szobaajtóra nézett.
– Mackó! – mondta Gyurica. – Kérdezd meg ettől a kislánytól, hogy hívják! A kislány felnézett Gyuricára, és megkérdezte:
– Ide nem jönnek majd, hogy elvigyenek?
Gyurica leengedte a mackót. A férfira nézett, aztán a gyerekre:
– Nem, gyermekem… Innen senki nem vihet el téged!
A kislány Gyurica arcába nézett:
– Te jó bácsi vagy?
– Igen! – mondta Gyurica. – Itt, ebben a házban mind jó emberek vannak… Te pedig itt maradsz közöttünk. Ott bent a szobában még sok ilyen kisgyermek van, mint te, és azok mind szeretni fognak téged!
Intett a férfinak.
– Szervusz! – mondta a férfi a kislánynak, és lehajolt hozzá. – Viselkedj szépen, és szeresd ezt a bácsit. Ő is nagyon szeret téged!
– Gyere! – állt fel Gyurica. – Vessük le a kabátodat…
– Ők is jók, akik ott bent vannak? – nézett az ajtóra a kislány.
– Igen! Ők is mind olyan kisgyermekek, mint te vagy… Most alszanak, de holnap majd megismered őket, és meglátod, hogy mennyire szeretnek majd… Vesd le szépen a sapkádat!
– Te vagy az apukája azoknak a gyerekeknek?
– Nem! Csak háromnak vagyok én az apukája… A többire én vigyázok, amíg az apukájuk és az anyukájuk visszajön és hazaviszi őket…
A kislány levette a sapkáját:
– Az én apukám és anyukám nem jön vissza többet!
Ránézett a mackóra:
– Most nem kell a maci… Éjszaka aludni kell neki! Add ide, majd én leteszem…
Gyurica odaadta neki, és a kislány mackóval a kezében körülnézett:
– Hol szokott aludni?
Gyurica odavezette a gyermeket az ablakhoz:
– Ide tedd szépen…
– Az ablakba? Nem fázik meg itt az ablakban…?
– Tulajdonképpen – mondta Gyurica –, nem itt szokott aludni. Most csak azért volt itt, mert várt téged. Tegyük le ide, a székre, és amikor te is lefekszel, akkor magaddal viszed, hogy ott aludjon az ágyadban…
– Nem esik le innen a székről?
– Nem… Úgy tedd szépen, hogy üljön. Addig én kikísérem a bácsit…
A gyermek megfogta a mackó nyakán a masnit:
– Nem szorítja a nyakát?
A férfi kezet nyújtott.
Amikor Gyurica visszatért, a gyermek ott ült a széken, a mackó az ölében volt, a masni nem volt a nyakában.
– Hogy hívják a mackót?
– Csak úgy, hogy Maci… – mondta Gyurica.
– Az enyémet úgy hívták, hogy Tündi… Olyan édes volt, ezt miért nem hívják Tündinek?
– Mert más nevet kapott, amikor kicsi volt. Ha új nevet adnánk neki, akkor nem értené meg… Téged hogy hívnak?
Odament, és levette a gyermek nyakából a sálat.
– Akkor maradjon most is Maci a neve… Tedd le ide az asztalra, amíg leveszem a kabátomat! – mondta a gyerek.
Amíg kigombolta a kabátját, a kályhára nézett:
– Te főzöl?
– Igen…
– Én is tudok főzni… A Tündinek is mindig én főztem. Mit főzöl?
– Krumplit… Add ide a kabátodat…
Felakasztotta a gyermek kabátját az ajtóra:
– Hogy hívnak téged?
– Ani…
– Hát akkor, Ani, most valóban hagyjuk aludni a Macit…
– Nem viszed be a szobába?
– Nem. Majd te viszed be, amikor aludni mégy!
Leült az asztalhoz a másik székre:
– Gyere ide hozzám…
A kislány felemelte a mackó karját:
– Te tényleg jó bácsi vagy?
– Igen.
Felnézett a férfira: – Igaziból mondod…?
– Igaziból! na, gyere ide szépen…
A kislány lecsúszott a székről, és macival az ölében odament hozzá. Gyurica az ölébe emelte.
– Nagyon fog itt téged mindenki szeretni!
– Nem csapsz be engem?
– Hogy mondhatsz ilyent? A jó bácsik nem csapnak be senkit…
A kislány végigfektette a mackót az asztalon, és ráterítette az abrosz szélét:
– Az én apukám is jó bácsi volt, és mégis becsapott engem…
– Hogy mondhatsz ilyet? Az apukák és az anyukák nem szokták becsapni a gyerekeket. A te apukád sem csapott be téged, egészen biztos…
A kislány megigazította az abroszt a mackón:
– De…! Engem becsapott az apukám! Azt mondta mindig nekem, hogy nagyon szeret, és ő csak azért van a világon, hogy mindig vigyázzon rám. Azt mondta, hogy mindig velem lesz, egészen addig, amíg nagy leszek, hogy mindig segítsen nekem, és vigyázzon rám, és azt is mondta, hogy soha nem hagy el engem. Anyukám is azt mondta, és most ő sincs itt velem…
– Apukád és anyukád – mondta Gyurica – rám bíztak téged, hogy vigyázzak rád, amíg ők visszajönnek. Addig én fogok segíteni neked mindenben. Tanulni fogunk, úgy, mint a többi gyerek. Itt mindegyik gyereknek van könyve és füzete. Kapsz majd tőlem ceruzát, radírgumit, tolltartót, és megtanulsz írni, olvasni. Azt hiszem, hogy nagyon jó tanuló lesz belőled…
A gyermek összehúzta a szempilláit, és azt kérdezte:
– Mekkorára kell nőni az embernek ahhoz, hogy megöljék?
Gyurica szembefordította magával a gyermeket:
– Hogy lehet ilyen butaságot kérdezni?
– Nekem mekkorára kell megnőni, hogy engem is megöljenek?
– Ilyen butaságokat kérdezel tőlem, Ani?
– Miért kérdeztem butaságot? Nem mindenkit ölnek meg, hogyha megnő? Vagy csak azokat ölik meg, akiknek nincs puskájuk?
Gyurica kezébe vette a gyermek arcát:
– Figyelj ide, Ani!
– Én nem akarom, hogy engem is megöljenek. Megölték a macimat is, pedig olyan jó volt, és soha nem is bántott senkit! És miért mondta apukám, hogy mindig velem marad, ha aztán becsapott engem?

Dalla parte della strada si sentì vano dei passi. Accostò
la testa ai listelli di legno, mise la mano sulla maniglia.
Girò la chiave nella toppa. I passi si fermarono davanti
il portone. Socchiuse il portone.
Fuori - nella nebbia turbinante – stavano fermi un uomo
e una bambina .
-Buona sera…
-Presto… - disse Gyurica e si spostò per far strada.
Dopo aver chiuso la porta, rimase là per qualche
istante, porgendo l’orecchio sul uscio. C’era solo silenzio.
- Per di qua… - disse girandosi e andò in avanti.
Dopo aver chiuso la porta della cucina, si girò verso
i nuovi arrivati. L’uomo di bassa statura, portava degli
occhiali, vicino a lui una bambina, poteva avere forse
cinque - sei anni.
Disse l’uomo:
- E’ andato tutto bene, non ci ha visto nessuno…
- Penso che lei sarà l’ultima – guardo Gyurica la
bambina. - Non ho più posti…
Porse la mano alla bambina:
- Ciao… avrai subito il tuo orsetto. Ne ha una scatola
di caramelle grande cosi, non vede ora di dartela.
Ti dirà: ecco prendila…! Davvero, è un orsetto in
gamba.
La bambina sbatteva le palpebre per la luce, ma non
lasciò la mano dell’uomo.
- Ed io, io non avrò delle caramelle?
- Come no – disse Gyurica – l’orsetto le da solo alle
bambine belle ed intelligenti…
- E non posso nemmeno giocare con l’orsetto? –
- Ci mancherebbe…! – disse Gyurica, prendendo
la mano della ragazzina. – Anche quello è nostro.
Solo le bambine brave cosi, lo possono averlo.
Ma se farai il bravo, forse per un po’ te lo possiamo
dare. Nevvero, glielo diamo per un po’? – scruto la
bambina.
La bambina alzò le spalle e disse:
-Io non saprei…
- Sai che facciamo, gliene daremo un po di caramelle
quando tornerà…Va bene? Intanto adesso ti levi il
capottino, perché orsetto ha paura di quelli che
portano il capotto e il berretto. Lui dice che vuole
bene solo a quelli che abitano qui da noi.
- Vorrei tanto rimanere anch’io! – disse l’uomo.
Non è possibile… - disse Gyurica – Qui possono
rimanere solo quelli che vogliono bene al’orsetto…
e quelli ai quali l’orsetto vuole bene!
Si spostò alla finestra e prese un grande orso
infiocchettato, per la bambina. Tra le braccia, l’orso
teneva una piccola scatola di cioccolatini.
- Vuoi bene a questa bambina, orsetto? – chiese
accovacciandosi davanti alla bambina, tenendole
l’orsetto davanti. Fece fare un inchino all’orso,
a mo’ di si:
L’hai visto! Ti vuole bene… Gliene dai qualche d’una?
Domandalo pure, se ti vuole dare qualche caramella?
La bambina si guardò in giro nella stanza. Guardò
la stufa, il tavolo, poi la porta della stanza.
- Orsetto! – disse Gyurica - domanda questa bambina
come si chiama! La bambina guardò Gyurica e lo
domandò:
- Qui non verranno per portarmi via? –
Gyurica abbassò l’orso. Prima guardò l’uomo poi
la bambina:
No bambina mia… Di qua nessuno ti porterà via!
La bambina guardò in faccia Gyurica:
- Tu sei uno zio buono?
- Si! – rispose Gyurica – In questa casa ci sono
solo uomini buoni… E tu rimarrai qui, tra di noi…
Là dentro,nella stanza, ci sono tanti altri bambini
come te, loro ti vorranno tutti bene!
Fece un segno all’uomo…
- Ciao! – disse l’uomo alla bambina, chinandosi.
Comportati bene e cerca di volergliene bene.
Lui te ne vuole tanto!
- Vieni ! – disse Gyurica alzandosi. – Leviamoci questo
capotto.
Anche loro, la dentro la stanza sono buoni? – domandò
la bambina , guardando verso la porta.
Si! Anche loro sono dei bambini come te… Adesso
dormono, ma domani li conoscerai e vedrai quanto
ti vorranno bene… Togliti pure il berretto!
Sei tu il padre di quei bambini?
No, io sono il padre dei tre di loro… Bado agli altri
finché il loro padre e la madre non torneranno a
riprenderli e portarli a casa…
La bambina si levò il berretto:
- Mio padre e mia madre non torneranno più!
Guardò l’orsetto:
- Adesso non lo voglio, l’orsetto… Di notte deve dormire!
Dammelo, che ci penso io…”
Gyurica le dette l’orso, e la bambina con l’orsetto
in mano si guardò in giro.
- Dov’è che dorme?
L’uomo condusse la bambina alla finestra:
- Mettilo pure qua…
- Nella finestra? Ma non avrà freddo nella finestra?
- A dire il vero - disse Gyurica - non è qui che dorme.
Era qui solo perché ti stava aspettando. Mettiamolo
qui sulla sedia, e quando anche tu andrai a dormire,
lo porterai con te, per farlo dormire nel tuo letto.
- Non cadrà giù dalla sedia?
- No… Sistemalo in modo che stia seduto. Io intanto
accompagno fuori il signore.
La bambina prese il fiocco sul collo dell’orsetto:
- Non gli stringe il collo?
L’uomo porse la mano.
Quando Gyurica tornò, la bambina stava seduta
sulla sedia con l’orsetto in grembo, il fiocco non
portava più.
- Come si chiama l’orsetto? –
- Solo cosi, orso… disse Gyurica.
- Il mio si chiamava Tündi… Era cosi dolce, questo
perché non si chiama Tündi?
- Perché gli abbiamo dato un altro nome quando
era piccolo. Se gli dessimo un altro nome adesso,
non lo capirebbe… Tu come ti chiami?
Andò vicino la bambina e le levo la sciarpa dal
collo.
- Allora, che il suo nome rimanga orso… Mettilo qui,
sul tavolo finché mi levo il capotto! - disse la bambina.
Mentre sbottonava il capotto guardò verso la stufa.
- Sei tu che cucini?
- Si…
- Anch’io so cucinare … a Tündi cucinavo sempre io.
- Cosa prepari?
- Patate… Dammi il capotto…
Appese il capotto della bambina sulla porta.
- Come ti chiami?
- Ani…
- Allora Ani, adesso lasciamo dormire l’orso,
per davvero…
- Non lo porti dentro la stanza?
- No, lo porterai tu quando andrai a dormire!
Si sedette sull’altra sedia.
- Vieni qua da me.
La bambina alzò il braccio dell’orso:
- Tu sei davvero uno zio bravo?
- Si.
Guardo l’uomo all’insù. – Dici per davvero?
- Certo, adesso vieni qua…
La bambina scivolò giù dalla sedia e col l’orso
in grembo gli andò vicino.
Gyurica la tirò su in grembo.
- Qui ti vorranno tutti molto bene!
- Non mi stai ingannando?
- Come fai a dire certe cose? Gli zii buoni non
ingannano nessuno.
La bambina distese l’orso sul tavolo e lo coprì
con il bordo della tovaglia:
- Anche mio padre era un buon uomo eppure mi
ha ingannato.
- Ma come fai a dir’ certe cose? I padri e le madri
non ingannano i bambini. Neanche tuo padre
lo fece, ne sono sicuro…
La bambina sistemò la tovaglia sul’orso.
- Invece si! Mio padre mi ha ingannato! Mi diceva
sempre che mi amava, che lui sta al mondo, solo
per badare sempre a me. Diceva che sarebbe rimasto
sempre con me, finché non diventavo grande, per
aiutarmi e per badare a me, e mi disse pure che
mai mi avrebbe abbandonata. Anche la mamma
lo disse, e adesso non c’è neppure lei.
- Tuo padre e tua madre ti hanno affidata a me,
finché loro non torneranno. Frattempo ti aiuterò io
in tutto. Studieremo come tutti gli altri bambini.
Avrai delle matite, gomma da cancellare, astuccio,
imparerai a scrivere e a leggere. Credo che
diventerai una ottima studentessa…
- La bambina corrugò le sopraciglia e domandò:
- Quanto deve crescere un uomo per essere ucciso?
Gyurica girò la bambina verso di sé:
- Come si fa a fare delle domande cosi stupide?
- Io, quanto devo crescere ancora per essere ucciso?
- Mi fai delle domande cosi stupide, Ani…?
- Perché, è una stupidaggine? Non si uccidono tutti,
quando sono cresciuti? O uccidono solo coloro che
non hanno il fucile?
Gyurica prese il viso della bambina tra le mani:
- Ascoltami,Ani…!
- Io non voglio che uccidano anche a me. Hanno ucciso
anche il mio orsetto, eppure era cosi bravo, non ha
mai fatto male a nessuno! E perché disse mio padre
che sarebbe rimasto sempre con me,
e poi mi ha ingannato?