Győrffy Ákos : Isola

Hogy meg kéne rendülnie, a megrendülés kényszerét

érezte csak. A móló kőfalán ülve igyekezett megrendülni

a látványtól. Elnézett a víz fölött, próbált a végtelenre

gondolni, de ettől inkább mosolyognia kellett. Inkább az,

hogy nagy, gondolta, ez itt valami nagyon nagy, de hogy

végtelen-e, nem.

Nem a látvány, hanem a súly inkább, azt esetleg érezhetné.

De nem, azt sem. Talán nem is jelent semmit ez az egész itt

mindenfelé, körülötte. Nincs jelentése, nem ad hírt, nem üzen.

Vagy benne lenne a hiba. Vagy ő maga a hiba.

A sirályok közül némelyik óriásira nőtt. Teherhajók, messze,

bent. Alig látszanak. Lassan mintha mozdulnának, de nincs

mihez viszonyítani az elmozdulásukat. Honnan hová.

Egy kikötőre néző öreg ház, csukott spalettáival, sóette

angyalszoborral és márványcímerrel homlokzatán.

Egy ötszáz éve a tengerre néző ablak, ez esetleg

mondhat valamit. Talán ez lehet a legpontosabb

hasonlat. Egy csukott ablak nézi a tengert.