Garai Gábor: Poverenje (Bizalom in Serbian)

S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha éppen az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet. -

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva megint betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

/1964/

Ako me i sto puta prevare i nebrojeno
se razočaram u osobi kojoj sam srce
kao ružu u snu otkrio,
i ako me baš taj izdaje
koga životom branio,
i ako me vlastiti sin
odbije,
i ako me moji prijatelji
ne za trideset srebrnjaka nego za aspru
prodaju,
i ako me slutnja vara,
i ako zbog promašaja na kolena
padam i proklinjem dan mog rođenja,
i ako u mojim pristalicama hvala
samo osvetu rađa,
i ako me kleveta opkoljava, –
ni tad ne tvrdim, ne vredi!

Ni tad ne tvrdim, ne vredi
verovati u ljudskost, ni tad ne tvrdim
da sam sposoban u osami živeti,
jer opstanak je nemilostiv.

Ali tiho, zamišljeno govorim:
kod mene su širom otvorena vrata poverenja,
nevericom ne može biti zabravljena;
slobodan je prolaz, lepo vas molim.
Zbog jednog ušuljanog probisveta
neću zaustaviti desetoro valjanih!

Koga tu juče slabost uprljala,
pročišćeno opet može navratiti;
ko danas oštrim nožem došao,
može me sutra zagrljajem pozdraviti!

Ne, ne oglašavam mlaku milost.
Ne oglašavam oprost pokvarenjaku,
milost trčilažu,
ne nalazim
ispriku za suzavo licemerstvo,
mrzim samoubilačku askezu
kao i mučki napad sirovog samoljublja.

Ali oglašavam, gresi su prolazni!
Kao mamut i pragušter, mržnja
i sumnja u zaborav pada;
ohladi nam se bes,
samo je ljubav večna.
I među nestalnim slabostima
samo sam čovek je besmrtan.
Protiv neumoljivih nevolja
njegova milostiva kula iz vere je građena;
i u borbi koju sam sa sobom vodi
utočište samo dobrota pruža.

/1964/