Garai Gábor: Ako te ljubav napušta… (Ha a szerelem elhagyott… in Serbian)

Mert ha a szerelem elhagyott,

  kipattogzik arcodon vékony

fehér rétegben a védtelenség,

  mint omló falon a salétrom;

mert ha a szerelem elhagyott,

  csak loholsz az utcán szorongva,

elbűvöl s nyomban megaláz

  minden parázna szoknya;

és nyelved száraz kőporban forog,

  ha elalszol, kifoszt az álom,

ébren lábaid fércen rángatod;

  parázson jársz, parázson…

És tarkódig felperzselődsz;

  tagjaid hamuként leomlanak,

mozdulataidról az otthonosság

  arany páncélja leolvad.

Vad fogaid élesen összeverődnek,

  tekinteted röpte kileng, és

míg kívül a forróság emészt,

  belülről ráz a didergés…

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,

  azt elviselheted még,

de jaj, ha veszni hagyod a magad

  érette való szerelmét!

Mert minden idegen lesz neked akkor,

  s kipattogzik arcodon vékony

fehér rétegben a védtelenség,

  mint omló falon a salétrom.

Futnál – menedékül a megkövült közöny

  nyirkos barlangjai várnak:

takaródzhatsz melegedni magadba,

  mint bundájába az állat. –

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,

  nem ereszted az elveszítettet;

körömmel ezért behegedt sebeid

  újra csak újra kikezded.

S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:

  ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,

míg izmai közt bolyong a szilánk, mely

  végül szivébe szalad.

Jer ako te ljubav napušta

  nezaštićenost na tvom licu

u tankom, belom sloju ispuca

  kao šalitra na trošnom zidu;

jer ako te ljubav napušta

  zebnjom koračaš na ulici,

svaka pohotljiva suknja

  čara te i ponizi;

jezik ti se u suhom prahu kamena vrti,

  kad zaspiš snovi te pljačkaju,

budan na dronjcima trgaš noge;

  na žaru hodaš, na žaru…

I do potiljka se prepržiš;

  članci poput pepela raspadaju,

s tvojih pokreta zlatni štitovi

  prijaznosti se otapaju.

Oštro ti se spoje zverski zubi,

  zadrhti putanje pogleda,

i dok nad tobom vrućina vlada,

  iznutra te mraz potresa…

Jer kad te draga prevari, napusti,

  to još možeš podneti,

ali ako dopustiš da ti se i sama

  ljubav izgubi, jao tebi!

Jer ti onda sve će strano biti i

  nezaštićenost na tvom licu

u tankom, belom sloju ispuca

  kao šalitra na trošnom zidu.

Bežao bi – kao utočište čekaju te

  vlažne jame opake samoće:

poput zveri vlastitim krznom se

  pokrivaš i greješ se. –

Makar s gorčinom, ostaješ veran,

  što je izgubljeno, ne ispuštaš;

noktima zbog toga zarasle rane

  opet i opet čupaš.

I živiš odgovorno kao ranjeni

  borac: izvršavaš zadatke, redovno,

dok među mišićima ožiljak kola i

  u srce rine, svakodnevno.