Sebestyén Péter: Četvrta elegija iz Bornholma (Negyedik bornholmi elégia in Serbian)

Szikla sziklán remeg. Emlék és feledés feszít
horgonyt belé. Hazatért? Megérkezett? Évszakok
örök halála, megfejthetetlen –
Pereg bőréről a higanyos idő. Egy eldobott kő
akarta így (vagy egy másképp-teljes világ), ami
lavinát görgetett fölfelé, lefelé –
Már a tenger se háborog.

Megint ugyanúgy: az elhagyott kőfejtők összes
kavicsát mintázza újra, amik – káprázat ez! –
nem készítenek sem bizonyosságot, sem gyönyörű
aritmetikát, csak a valaha-volt valóság minden
megnyílt pillanatát –
A nem-perelhető anyag öleli őt.

A földeknek vége itt. Nem tanítható a szél, a kő,
a fű egy emberi hangra sem, s a férfi boldog így.
Beledől a tajtékból kihajló éneklő éjszakába.

Stena na steni drhti. Sećanja i zaborav me mori,

sidro na njih. Vratio se? Stigao je? Večna smrt

godišnjih doba, nedokučiv –

Ljušti se žilavo vreme s njegove kože. Jedna

odbačena stena je htela tako (il neki drukčiji svet),

koja je pokrenula lavinu prema gore i dole –

Ni more nije uzburkano.

Sve je isto: belutke napuštenih kamenorezaca

ponovo oblikuju, koji – utvara je! –

ne pružaju izvesnost, niti prekrasnu

aritmetiku, samo svaki doživljeni tren

negdašnjeg postojanja –

Nepromenljiva materja ga grli.

Tu je kraj zemlje. Vetar, kamen, trava ne mogu

dokučiti ljudski glas, a muškarac je tako sretan.

Utapa se u spokojnu noć iz talasa izniklu.