Fodor András: Il tempo incurvato (Görbült idő in Italian)

A város-széli hósivatagban,

lila ég alján, mint a sziklák

meredeztek a házak.

Bementünk valahová és

a szűk lakásban

kigyúlt az öröm.

Három idegen asszony

repesve vendégelt, akár

        a régen elvesztett rokont.

Mindenki helyett innom kellett,

mindenki helyett beszélnem kellett.

Féltem, az ajtószárfát ütik ki,

hogy beférjen a másik,

        rogyásig terített asztal.

Lehet-e ostobább kaland, mint

szökni a szeretet elől?

Éjjel két óra lehetett, mikor

rádcsöngettem a telefonnal.

        Kilométerek rengetegéből,

a megkuszált órák zűrzavarából

valószínűtlen tisztán szólt a hangod.

        Nem alszol még, mondtad, vasalsz,

ahogy szoktál a ruhásláda mellett.

S én újra lent a halott utakon.

Mi az amit még meg kell találnom?

Gémberült tenyerembe

valahol itt simult

egy kontyos tarkó melege.

S repült a túlsó sorról

csúfolkodón a kongó kiáltás:

        – Most azt hiszed, szeret?! –

Nem, nem hiszek, –

        csak nézem

folyópartról a toronyházak

dominójátékát a magasban:

hogyan rakosgatják az égre

világló, mézes lapjaikat.

Érzem, ahogy két át nem vett levél

marja a szállodaporta fiókját.

        Görbült idő patkója:

két pólusod egyszerre húz, taszít.

Nem lehet elmenni belőled,

        nem lehet visszatérni.

In periferia sotto il cielo viola,

nel deserto della neve, come rupe

s’ergono le case.

Siam’ entrati da qualche parte,

e nella casa angusta

s’è accesa la gioia.

Tre donne estranee

ci hanno accolti esultando, come

       un parente da tempo perduto.

Ho dovuto bere al posto di ciascuna,

ho dovuto parlare al posto di tutte.

Temevo, staccheranno lo stipite della porta,

per far entrare l’altro tavolo,

        imbandito fino al più non posso.

Può mai essere più stupida un’avventura,

che fuggire davanti all’amore?

Saranno state le due di notte, quando

ti avevo chiamato al telefono.

        Dalla distanza infinita dei chilometri,

dalla matassa confusa delle ore,

sentivo incredibilmente chiara la tua voce.

         Non dormi ancora, dicevi, stai stirando,

com’è abitudine tua, vicino la cassapanca.

Ed io nuovamente disotto sulle strade morte.

Cos’è che devo ancora ritrovare?

Nel mio palmo indolenzito,

qui da qualche parte,

si accoccolava il calore di una testa

e dal l’altro lato della strada,

si sentì una voce irridente:

       - Ed ora, che ti credi, che lei ti ama? -

No, non lo credo -

         osservo soltanto

dalla riva del fiume il gioco del

domino in alto dei grattacieli:

come pongono sul cielo

le loro splendenti lastre mielate.

Sento, che le due lettere non ritirate, stanno

bruciando la cassetta della portineria dell’albergo.

         I ferri del tempo incurvato: i tuoi due poli,

mi attraggono, mi respingono, nello stesso tempo.

Da te non è possibile andar via,

          non è possibile ritornare.