Fodor András: Potpaljivači (Gyújtogatók in Serbian)

Annyi gorombaságot

        vágott fejemhez, annyi súlyt

próbált nyakam köré kampolni,

rándítottam a vállamon:

„Keresd a vétkest

                        másban!

        Én megyek!”

De utánam futott, de visszarántott.

„Mondok ennél még cifrábbakat is,

mert valakinek el kell mondani,

mert csak az érzékenyt érdemes ütni, mert

        csak azt

gyötörhetjük meg, akit szeretünk.”

És mint megerjedt hulladék

        rogyott közénk a csőd:

kupacba minden eltussolt hazugság,

a nagyotakarás lenyaklott pózai,

az elveszett atyák kiszikkadt múmiái,

farkastorkú fiúk sivár istenkedése,

tetőtlen gerendák alatt

a törmeléken tombolás,

a megerőszakolt idő,

üvegbe-bénult tájak,

az esztelen száguldozástól

érvénytelenné gyűrt szabadság,

üres álcákként pöndörült arcok,

lányok fürtökbe csavargó ujja,

a kétségbeesés mögött

a kihívó szemérem

        bozótos árka,

                céltalan vadon.

S minden hazák és minden út

végén a testesült hiány,

        az örök hontalanság…

És mert nem volt hová menekedni

        torlódó szégyenünk alól,

hagytuk, ahogy az indulat

        átlobban rajta,

                áldozati máglyán.

S mint tetten ért gyújtogatók

        hunyorgó-tehetetlen,

kormos szemöldökkel meredtünk

        a vallató hajnal szemébe.

Toliko grubosti

        mi je prišila, toliko tegova

pokušala oko vrata mi namotati,

trgnuo s ramenima:

„U nekom drugom traži

                        krivca!

        Odlazim!“

Al je pošla za mnom, povukla me.

„Reći ću ti još puno toga

jer nekome se mora reći,

jer samo osećajnog se isplati tući, jer

        samo

voljenog možemo mučiti.“

I poput uzavrelog otpada

        među nama propast sjala:

u gomili svaka zataškana laž,

stavovi zapele megalomanije,

isušene mumije izgubljenih sveštenika,

jalovo veličanje momaka s vučjim gušama,

bančenje na otpacima

ispod nepokrivenih greda,

silovano vreme,

ustakljeni krajolici,

od besumočne jurnjave

do uništenja zgužvana sloboda,

lica poput praznih krabulja,

u viticama potucajući prsti devojaka,

iza očaja ševarom

obrasli jarak

        izazovne čednosti,

                besciljna prašuma.

I na kraju svakog zavičaja i svake

ceste utelovljena oskudica,

        večno beskućništvo...

Jer od nagomilane sramote

        nije nađeno utočište,

pustili da na uzrujanosti,

        na žrtvenoj lomači

                pregori.

I kao na delu uhvaćeni potpaljivači

        žmiravo-nemoćno,

garavim obrvama zurili

        u ispitivačke oči zore.