Fodor András: Lode (Dicséret in Italian)

Csendes vagy mindig. Csendes.

Világítasz akár a fénnyel rakott mező.

Mosolyogsz, mintha édessége titkát,

gyümölcsét benned érlelné a föld.

Láttalak szembenézni a halállal.

Megtántorult a vonat is, ahogy

a rettenet vészfékét elszakítva,

eszeveszett, vakító csattanással,

fekete pernyét, gyászt sodorva rád,

beléd csapott az iszonyú bizonyság:

akihez indultál, nem él.

Az eszmélet vak romjain, a téboly

emésztő lángjai között

csak nézett, nézett kérdező szemed.

Nem tudtál sírni, mert a könnyek

forrása némább, mélyebb, mint a kút.

Láttalak az élettel szembenézni,

mikor teremni szólított.

Nem kiáltottál vissza, csak a kín

rózsái égtek, égtek arcodon,

mintha nem is a test parancsszavára,

valami ősibb rendelés szerint

feküdtél volna ágyadon, akár

medrében bizton áradó folyó, mely

két partja talpát tengernek veti.

Már sok városban jártam.

Idegen ablakok mögül

láttam a tér harsány erőlködését,

kihallgattam a bogárlábú percek

ijedve futkosó neszét.

Jó elgondolni, hogy

van csend, amely világít,

mosoly, amely

gyümölcsöt ád a földnek,

hogy egy-ütemre ver a lét

nyugalmad ritmusával,

s hogy amíg fény, szín, álom elcikázik,

belőled el nem fogyhatom soha.

Sei silenziosa, come sempre. Silenziosa.

Illumini come un prato gravido di luci.

Sorridi, come se la terra maturasse in te

il segreto della sua dolcezza, la sua frutta.

Ti avevo veduto affrontare la morte.

S’impennato anche il treno, quando

strappando il freno d’emergenza del terrore,

con uno schianto folle e acceccante,

ricoprendoti di cenere nera e lutto,

ti ha travolto l’attroce certezza:

chi volevi raggiungere, non è più in vita.

Sui rottami ciechi della conoscenza,

tra le fiamme divoratrici della follia,

i tuoi occhi guardavano interrogativamente.

Non potevi piangere perché la sorgente delle

lacrime è più muta, e più profonda, del pozzo.

Ti ho veduto affrontare la vita,

quando ti chiamò a procreare.

Non ti sei ribellata, solo le rose

del tormento ardevano sul tuo viso,

come se non per un ordine del corpo

ma secondo un ordine ancestrale,

stessi coricata sul letto, come il fiume

che scorre fiducioso nel alveo,

le piante delle sue sponde poggia sul mare.

Avevo girato già tante città.

Da dietro le finestre sconosciute

avevo veduto lo sforzo enorme dello spazio,

ascoltavo il fuggire spaventato

del suono delle lancette.

E’ bello immaginare,

che esiste il silenzio che illumina,

il sorriso che dona

frutti alla terra,

che l’esistenza,

batte al ritmo della tua pace.

E finché luce, colore, sonno guizzano via,

io in te non potrò affievolirmi  mai.