Kondor Béla: Liturgia (Istentisztelet in Italian)

Géppuskaropogás; most hátrál az
isten hátulfelé; ottan bozótos.
Bozót, megvert facsemeték, hajlott és
szilánkos, szálas, vagy tört derékkal
füstgomolygás, jajviadal, hassal a sárban
sárral a szájban; keserű menedék a
méltó üldözöttnek, aki teremtve sóhajtó
vágyából lőn az a méltatlan, fájdalmas
sokszoros csirkefogó. Eldőlnek a halottak.

Most dőltek a hegyek; űr a helyükben
rögtön lett, az én erdősokaságom visszájára.
Tépett isteni gyökerek a hajlott mennybolt
felé fürge lábbal tipornak egyet-kettőt.
Azután megáll a film; régi körültekintés.

A vén nyár most készül álomba, s tünde
fényt bocsájt fiatal épületeinkre, majd
elrémült szívszorongásainkra is, úgy mosolyog.
Megenyhül izmaink tétova rettegése
szilárdul a borzasztó fáradozás tüneménye
a holnapot ismét birtokba vehetjük mára
érzékeinkkel és hiába, szép törekedésünkkel.

Il fragore delle mitragliatrici, anche Dio si arretra,
all’indietro; là dove è lo sterpame.
Sterpaglia, arboscelli devastati, piegati e scheggiati,
ritti, o con la schiena spezzata
voluta di fumo, battaglia cruente, con il ventre nel
fango, fango nella bocca; riparo amaro per un
degno  braccato, indegno,  gramo eterno birbone,
che fu da un struggente desiderio generato.
Si abbattono i morti.

Or’ si son rovesciati i monti; ai loro posti si è creato
il vuoto, al rovescio del mio moltitudine dei boschi.
Le radici divine strappate, con i piedi lesti calpestano,
verso la volta del cielo piegato, sempre in avanti.
Poi, il film s’interrompe; tattica vecchia.

L’estate vecchia a dormir’ s’appresta, inonda
di luce sfuggente i nostri edifici giovani,
e i nostri batticuori terrorizzati, ma poi sorride.
S’allenta la titubante trepidazioe dei nostri muscoli,
si consolidano i sintomi della stanchezza tremenda,
Oggi possiam’ di nuovo appropriarci del domani, cn
i nostri sentimenti e le vanamente belle aspirazioni.