Kondor Béla: Trattato sui colori (Értekezés a színekről in Italian)

A fehér gyász-szín,
könnyekkel sós vízben mosdatott
feketeség.
Karok, combok, a kényes nyak
és holdvilágképű hűs hasak
színe, ahová fejet hajthatsz
szomorúságodban fülelni.

A vörös vércsomók, erek
és kiáltozások szép színe.
A vörös csavaros út
a kékbefulladó kék hegyre fel;
és nincsen alatta semmi hegy.
A szürke, mint haldokló
motorok gőze;
lármás és rossz szagú.

A lila szín titkos ösvény
és menetelnek rajt
sárga öltözékben sokan.
Lábuk helyett csizma
s a fejük helyett narancs,
rémülten lángoló narancs.

A barna pedig gömbalakú
és ráncos, mint a Föld nyaka.

A zöld meg vékony abroncs;
a tenger ki ne loccsanjon
– az a mérges tenger
füst, kén és lehellet
ne törjön elő,
amikor az Úristen
vigyázni restell.

Il bianco, colore del lutto,
il nerume lavato nell’acqua dalle
lacrime salata.
Il colore delle braccia, cosce, colli delicati,
e dei ventri freschi a forma di luna,
dove puoi riposare la testa,
stare in ascolto nella tristezza.

Il rosso è il bel colore dei trombi,
delle vene e dello strepitare.
Il tornante rosso che si perde nel blu
salendo sul monte;
ma sotto, non vi è nessuna monte.
Il griggio è come il vapore
dei motori morenti;
chiassoso e di cattivo odore.

Il colore viola è un sentiero segreto,
dove vestito di giallo,
marciano in tanti.
Stivali al posto dei piedi,
un’arancia al posto della testa,
un’arancia ardente e terrorizzata.

Mentre il marrone è a forma di sfera,
aggrinzito come il collo della Terra.

Il verde è invece un cerchio sottile,
per non far trabordare il mare,
- quel mare furibondo
fumo, zolfo e afflato
non possa prigionarsi,
quando il Padreterno
è restio a vigilare.