Vörösmarty Mihály: Thoughts in the library (Gondolatok a könyvtárban in English)

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nem ismert érdem hősei,
Kiket - midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette - csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez "ember!" advák örökűl -
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
És mégis - mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

1844

Consider, scholar, when you enter here,
on cast-off rags, man's stigma freshly marked,
with words as stark as the dark winter night,
there looms, written blood-black, the awesome lesson:
"while into misery millions are born
a few thousand might find in life salvation
could they but make use of the days of their lives,
had they the mind divine, the Seraph's temper."
Why all this rubbish? So, like sheep on grass
we may graze on it? Sated with fodder
and idle hours synthesized by science amoral
to waste God's day, a nation's energy?
Why this rubbish? From its stench I recall
all the sins of the animal man - they reek!
Virtue is written on this page, which once
as rag has garbed an outlaw. This other page?
perhaps - oh happy days of innocence -
the frail dress ripped from a ravished virgin,
perhaps a lust-enraged whore's negligee.
And here on these leaves, the law whitewashed from
remnants of bloody rebels and false judges,
from masks of sanguine tyrants washed white;
the secrets of machines and of numbers laid bare,
but those who tore garments, stripped man naked,
flayed dignity that bindings might be vellum,
these, unaccounted for, must render account -
they spin on Ixion's tempest-driven wheel
within the vortex, misery without end
and, gnashing their teeth, wail in the dark outside.
On the madman's sheets ponders a sage's head;
the astronomer, on eyeless beggar's rags
measures bursting universes piled on end -
light and blindness, all on a flimsy page!
The coward and the captive, both hapless roles
are bound forever in one book that sings
of freedom and heroes hewing history...
Stainless sheets, pulped from traitor's rags, now
reward the friend and thus honor the faithful;
yet over all, all-polluting, the Big Lie!
The Word, cursed by the pallid winding sheet
its black image adorns, suffers damnation,
rag-lure of countries, your name is library!
Where, then, is the volume that answers all?
The greater part of Man - where is his joy?
Is the world no better for any book?
Yes! The more gloriously man's societies arise
the greater the human refuse at the bottom.
The bursting breast of rags stuffed with man
must breathe contagion into the empire's heart.
Should we, after all, topple what countless brains
have wrought in the linked sunbursts of their minds?
Void the golden knowledge rare brains have
chopped and torn away from the mines of time?
How many bright souls immolated themselves
in vigil at the burning ruins of the heart
to give purpose, strength and comfort
to erring humans humbled by destiny?
Those heroes of unrecognized merit
whom the contemptible public mocked
were praised after death, when praise cost but words:
their thoughts beatified by the martyring mob!
Should the great burn to ashes at the same stake
with rag peddlers, numbskulls, and mildewed hearts?
Glow in embers with dark passion-panders
indiscriminate? Good on account of bad, with them?
Never! That which I said was pain.
The travail of many a bold spirit,
even those luminous minds could not save
the sons of dust from sinking in the mud.
There is barely a corner of the world,
one little oasis on the barren sand
where the most sought-after name is not that of Man,
where the ancient rites of generation
yield as heritage the name of Man!
Except for those who have been born to blackness,
labelled cattle by the glorious elite
who caress the dark image of God with whips.
Despite all, despite all, one must travail -
a new spirit is fighting its way up,
through the soul of man bursts a new approach -
to nurture fruitful ideals in races
primitive, to culture finer sentiments
that they may embrace, at last, each other,
and within their hearts reign love and justice.
So the lowest peasant may, in his hut,
say with assurance "I am not alone,
my brothers and sisters number millions,
I protect them, and me they defend;
fate, I fear thee not, despite thy dread will!"
That is why one must not succumb to despair.
Let us, steadfast as ants, set down that which
our brains, in the rare inspired hours, create,
and when we have assembled every stone,
we'll erect the Babel of a newer age,
build it until it towers among the stars,
and when we have looked through the gates of Heaven,
having heard from without the Angels' song,
with every drop of our earthly blood
aglow from elevated flames of delights,
let us then scatter like the ancient peoples
and begin anew, to endure and to learn.
Is this then our fate, and nothing our goal?
It is not - nor will be while the earth yields life,
and its mortal sons are not turned to stone;
what, in this world, is our task? To struggle,
and to nourish the needs of the spirit;
we are Man, son to both the earth and sky,
our soul is the wing beating toward heaven,
but we, instead of striving up to soar,
would rather, dully, like some bird beneath contempt,
eke out existence sucking mud from swamps.
What, in this world, is our task? To struggle,
according to our strength, for noble goals.
Before us stands the fate of a nation -
when we, from the irrevocable fall
have preserved it and restored it to its heights,
fighting under the clear beam of the spirit,
we can say, returning to our ancestors
in the dust: "Thank you, life, for thy blessings -
this has been great joy, yea, the Work of Men!"