Vörösmarty Mihály: Prologue (Előszó in English)

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.

Öröm - s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

1850-1851

I wrote this when the sky was still serene.
When blossoming boughs beautified the earth.
When mankind laboured like the humble ants,
When spirit soared, and hands were hard at work,
The thoughtful mind alive, the heart in hopes,
When peace could dry her tired brow at last,
Presenting that most glorious reward,
The happiness of man, her noble aim.
All nature celebrated, everything
Benign or beautiful, came out to feast.

Delight and hope were trembling in the air,
Expectant of the grand inauguration,
Addressing all the world in lofty phrases
In tones to suit a better, new creation.
We heard the word. Its sound reverberated
On high and in the deep. For but a moment
The mighty universe had ceased rotating.
Then all fell silent, lull before the storm.
The tempest broke, its blood-congealing hands
Were lobbing human skulls into the sky,
Its feet were wading deep in human hearts,
And life was wilting in its baneful breath.
The torchlight of the spirit died away,
And on the fading forehead of the sky
A lightning etched the otherwordly lines
Of hostile gods in black, bloodthirsty temper.
The tempest blasted, bellowed like a madman,
A rabid monster raging at the world,
And where it went, along the bloody way
The curses of a butchered populace
Are rising from the steaming hecatombs
And devastation rests her weary head
On grey incinerated city ruins.
It's winter now and death and snow and stillness,
The earth turned white;
Not hair by hair as happy people do,
It lost its colour all at once, like God,
Who on the sixth day, crowning his creation,
Gave life to man, the godly-beastly mongrel,
And shattered by the grim monstrosity
His sorrow turned Him white and very old.

When spring, the makeup-mistress comes again,
The aged earth may take a periwig
And find a frilly frock of daffodils.
The ice may thaw out on her glassy eyes,
Her perfume-scented, painted-on complexion
Pretending youth and faking happiness;
Ask then the aging, wrinkled prostitute
What has she done to her unhappy sons?