Az emberek (Hungarian)
Hallgassatok, ne szóljon a dal, Most a világ beszél, S megfagynak forró szárnyaikkal A zápor és a szél, Könyzápor, melyet bánat hajt, Szél, melyet emberszív sohajt. Hiába minden: szellem, bűn, erény; Nincsen remény!
Hallátok a mesét: a népnek Atyái voltanak, S amint atyáik vétkezének, Ők úgy hullottanak: A megmaradt nép fölsüvölt: Törvényt! s a törvény újra ölt. Bukott a jó, tombolt a gaz merény: Nincsen remény!
És jöttek a dicsők, hatalmas Lábok törvény felett. Volt munka: pusztított a vas! S az ember kérkedett. S midőn dicsői vesztenek, Bújában egymást marta meg. S a hír? villám az inség éjjelén: Nincsen remény!
És hosszu béke van s az ember Rémítő szapora, Talán hogy a dögvésznek egyszer Dicsőbb legyen tora: Sovár szemmel néz ég felé, Mert hajh a föld! az nem övé, Neki a föld még sírnak is kemény: Nincsen remény!
Mi dús a föld, s emberkezek még Dúsabbá teszik azt, És mégis szerte dúl az inség S rút szolgaság nyomaszt. Így kell-e lenni? vagy ha nem, Mért oly idős e gyötrelem? Mi a kevés? erő vagy az erény? Nincsen remény!
Istentelen frígy van közötted, Ész és rosz akarat! A butaság dühét növeszted, Hogy lázítson hadat. S állat vagy ördög, düh vagy ész, Bármelyik győz, az ember vész: Ez őrült sár, ez istenarcu lény! Nincsen remény!
Az ember fáj a földnek; oly sok Harc - s békeév után A testvérgyülölési átok Virágzik homlokán; S midőn azt hinnők, hogy tanúl, Nagyobb bűnt forral álnokúl. Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! nincsen remény!
1846. május előtt Source of the quotation | http://mek.oszk.hu |
|
Die Menschen (German)
Schweigt, der Gesang soll nicht erklingen, die Welt ihr Wort beginnt, und es erfrieren mit glühenden Schwingen der Regen und der Wind: Tränenguß, den der Gram auslöst, Seufzer, den bang das Herz ausstößt. Geist, Sünde, Tugend, nichts hat mehr Gewicht: Hofft länger nicht!
Die Völker voreinst hatten Väter, tat euch die Märe kund, die Väter wurden Missetäter, das Volk ging dran zugrund: Was übrig blieb, schrie nach Gesetzen: Nun sind sie's, die das Recht verletzen. Über das Gute hält der Mord Gericht. Hofft länger nicht!
Heroen dann: Gewaltig traten das Recht sie in den Staub. Arbeit gabs viel da: Eisentaten! Und Ruhm, und Lorbeerlaub. Zerbrach dann so ein Alexander, verbiß das Volk sich ineinander. Und Ruhm? Ein Blitz die Elendsnacht durchbricht: Hofft länger nicht!
Und langer Frieden, und erschreckend wächst sich die Menschheit aus, vielleicht den Tisch der Pest nur deckend zu üppigerem Schmaus. Der Mensch schmachtet den Himmel an, da er die Erde nicht gewann. Im Grabe noch erdrückt ihn ihr Gewicht. Hofft länger nicht!
Wie ist die Erde reich, und Menschenhände mehrn ihren Reichtum noch, und dennoch martern Plagen ohne Ende, lastet der Knechtschaft Joch. Ists ein Gebot? Ists kein Gebot? Wenn nicht, warum solch zähe Not? Ob es an Tugend? obs an Kraft gebricht? Hofft länger nicht!
Vernunft und Bosheit, sie gesellen sich zum verruchten Bund, machen die Wut der Dummheit schwellen, der Kriege letzten Grund. Tier, Teufel, Zorn, Vernunft, was siegt von euch: Der Mensch ists, der erliegt. Der Wahnsinnsschlamm mit Gottesangesicht! Hofft länger nicht!
Nach so viel Kriegs- und Friedensmühen: Des Bruderhasses Mal bleibt auf der Stirn des Menschen blühen, er ist der Erde Qual; ihr glaubt er lernt, da er voll List die schlimmste Missetat ermißt. Aus Drachenzähnen trat der Mensch ans Licht. Hofft länger nicht! Hofft länger nicht!
Source of the quotation | Franz Fühmann |
|