A magánossághoz (Hungarian)
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el Álmodba most is engemet; Ha mások elhagyának is, ne hagyj el, Ringasd öledbe lelkemet! Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam; Hogy itt Kisasszondon reád találtam. E helybe andalogni jó, E hely poétának való.
Itt a magános vőlgybe és cserében Megfrisselő árnyék fedez, A csonka gyertyányok mohos tövében A tiszta forrás csergedez. Két hegy között a tónak és pataknak Nimfái kákasátorokba laknak; S csak akkor úsznak ők elő, Ha erre bőlcs s poéta jő.
A lenge hold halkal világosítja A szőke bikkfák oldalát, Estvéli hűs álommal elborítja A csendes éjnek angyalát. Szelíd Magánosság! az íly helyekbe Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe Gyakran vezess be engemet, Nyugtatni lankadt lelkemet.
Te a királyok udvarát kerűlöd, Kerűlöd a kastélyokat; S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd Ott a fogyasztó gondokat. A félelem s bú a vad únalommal - Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal. A nagy világ jótétedet Nem tudja s útál tégedet.
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel Goromba lelkét bünteted; A nagyravágyót kérkedő hiszemmel A lárma közzé kergeted. Futsz a csatázó trombiták szavától, Futsz a zsibongó városok falától: Honnyod csupán az érező Szív és szelíd falu s mező.
Mentsvára a magán szomorkodónak Csak a te szent erődbe van, Hol bíztatásit titkos égi szónak Hallhatja a boldogtalan. Te azt, ki megvetette a világot, Vagy akinek már ez nyakára hágott, Kiséred és apolgatod; Magát magával bíztatod.
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted Naggyá az olyan bőlcseket, Kiknek határtalanra terjegetted Testekbe kisded lelkeket. Tebenned úgy csap a poéta széjjel, Mint a sebes villám setétes éjjel; Midőn teremt új dolgokat S a semmiből világokat.
Óh, kedves istenasszony! én is érted Gyakorta mint sohajtozom, Mert szívemet baráti módra érted, Midőn veled gondolkozom. Ártatlanúl kecsegtetel magadba, Hív vagy, nem úgy, mint a mai Színes világ barátai.
Lám, mely zavart lármák között forognak A büszke lelkek napjai, Kőről kövekre görgenek, zajognak, Mint Rajna bukkanásai. - De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak, Mint éji harmat, napjaink lehúllnak, Tisztán, magába, csendesen: Élünk, kimúlunk édesen.
Sőt akkor is, mikor szemem világán Vak kárpitot sző a halál: Ott a magánosság setét világán Béhúllt szemem reád talál. Síromba csak te fogsz alá követni, A nemtudás kietlenén vezetni: Te lészel, ah! a sírhalom Vőlgyén is őrzőangyalom.
Áldott Magánosság! öledbe ejtem Ottan utólsó könnyemet, Végetlen álmaidba elfelejtem Világi szenvedésemet. Áldott Magánosság! te légy barátom, Mikor csak a sír lesz örök sajátom. De ez napom mikor jön el? Áldott Magánosság, jövel!
1798 Source of the quotation | http://mek.niif.hu |
|
|
Samoći (Croatian)
Blažena samoćo, dođi, zanesi U svoj san mene ti i sad; Napuste li me drugi, ti ponesi Dušu, nek ziblje tvoj nju sklad! Radost je za me što u stan tvoj zađoh, Ovdje u Kisaszódu te pronađoh, Tu lutam rad uz uzdisaj, za pjesnike je ovaj kraj. Tu osamljena dolina iz sanja U svježoj sjenci mrmori, Iz mahovinasta grabovoga panja Čist izvor šumno žubori. Međ dva brda potočne i jezerske Nimfe tu žive u domu od trske; Al plivajući tek tad prođu Kad mudrac ili pjesnik dođu. Gipki mjesec tišinom osvjetljava Svijetlokose bukve vesele, U blag večernji san on utišava Smirene noćne anđele. Nježna Samoćo, na takvim mjestima Diviš se i zabavljaš. Ti u njima Primi me, tu da se širim, Umornu dušu da smirim. Ti kraljevske dvorove izbjegavaš, Zamke, u dvorcima knjige, Uđeš li u njih, kočiš, otežavaš U njima izrasle brige. Tuga i strah sa divljom dosadom Bore se tamo s mirnom nasladom, Blaženstvo ti ne nazire velik svijet, stog te prezire. Tebe škrtac traži, ali mukama Grubu mu dušu kažnjavaš, Slavoljubivog s molbenim rukama U buku šalješ, ranjavaš. Bježiš od zova trubalja borbenih, Bježiš od bućnih gradova himbenih, Dom ti je samo osjećajno Srce i polja, selo bajno. Osamljenika tužnog kula spasa Samo u svetoj snazi ti jest, U tebi tajnog nebeskoga glasa Nesretnik čuje bodrenja vijest. Ti onog koji svijet je prezreo, Il ong kom na vrat već je sjeo Njeguješ, pratiš, nasmiješiš, Samim ga sobom utješiš. Vrlinu rađaš, samo ti učini Velikim mudrace skromne Kojim bezgranične po veličini Djetinjaste duše su lomne. U tebi pjesnik tako bučno prasne Ko hitra munja mračne noći kasne i već stvara pjesme nove, Iz ničeg stvara svjetove. Oh, draga božice, za tobom i ja Često uzdišem žudeći, Srce mi shvaćaš, a mom srcu prija Kad na te mislim bludeći. Nevino si me u sebe uplela, Bez lažnih riječi mene si zavela, Vjerna si, al ne ko ovi Današnjeg svijeta drugovi. Gle, što se vrte od smušene buke Svi dani duša oholih, S kamena na kam ruše se sred huke Poput slapova Rajninih. Kad spustiš veo sveti, naborani, Ko noćna rosa kapaju nam dani Osamljenički baš glatko, Živimo i mremo slatko. Čak i onda kad mi na oko sveta Slijepi mrenu slatka smrt, Tamo, u samoći tamnoga svijeta S mene ćeš strah, Samoću, strt. U grob ćeš mene samo ti pratiti, U pustoš neznanja ćeš me sjatiti, Nad grobom, kad već budem stvar, Bit ćeš moj anđeo čuvar. Blažena Samoćo, u krilo tvoje Tako ću zadnje suze liti, U beskrajnom ću snu sve patnje svoje Ovosvjetske zaboraviti. Blažena Samoćo, ti prijatelj sad moj Budi kad ću grob već posjedovat svoj, Al taj dan kad će meni doć? Samoćo, dođi u pomoć!
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://feherilles.blogspot.hu |
|