This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Pilinszky János: Epilogo (Utószó in Italian)

Portre of Pilinszky János

Utószó (Hungarian)

Pierre Emmanuelnek


Emlékszel még? Az arcokon. 
Emlékszel még? Az üres árok.
Emlékszel még? Csorog alá.
Emlékszel még? A napon állok.

A Paris Journalt olvasod.
Tél van azóta, téli éjjel.
Megteritesz a közelemben,
megágyazol a holdsütésben.

Lélekzet nélkül vetkezel
éjszakáján a puszta háznak.
Inged, ruhád leengeded.
Mezítelen sírkő a hátad.

Boldogtalan erejü kép.
Van itt valaki?
Éber álom:
felelet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverő szobákon.

Ez hát az arcom, ez az arc?
A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl
ahogy az arcom, ez a kő
röpűl felém a hófehér tükörből!

S a lovasok! A lovasok!
Bánt a homály és sért a lámpa.
Vékony sugárka víz csorog
a mozdulatlan porcelánra.

Csukott ajtókon zörgetek.
Sötét szobád, akár az akna.
A falakon hideg lobog.
Sírásom mázolom a falra.

Segítsetek hófödte háztetők!
Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva,
a semmi napja mielőtt
megjelenne. Ragyogjatok hiába!

Falnak támasztom fejemet.
Mindenfelől az irgalomnak
marék havát nyujtja felém
egy halott város a halottnak.

Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj,
egy menekülő felhő elfutóban.
S a lovasok zuhogó, sűrü trappban
megjönnek a csatakos virradatban.



PublisherOsiris Kiadó, Budapest
Source of the quotationPilinszky János összes versei 5. kiadás. Osiris Klasszikusok

Epilogo (Italian)

A Pierre Emmanuel


Ti ricordi ancor’? Sui visi.
Ti ricordi ancor’? Il fosso vuoto.
Ti ricordi ancor’? Come gronda.
Ti ricordi ancor’? Sto fermo al sole.

Stai leggendo il Paris Journal.
Notte invernale. Un inverno senza sosta.
Predisponi il tavolo nella mia vicinanza,
allestisci il letto al chiar’ di luna.

Nella notte della casa vuota,
ti spogli senza una parola.
Camicia, veste scivolan’ giù.
Nuda lapide è la tua schiena.

Visione di infelicità permeata.
C’è qualcuno?
C’è qualcuno? Dormiveglia:
attraverso, le stanze in fondo
dei specchi, senza risposta.

Questo è dunque il mio viso, è questo?
Luce, silenzio, la condanna fragorosa
Come il viso, questa pietra,
dal specchio bianco, verso di me vola.

I cavalieri! I cavalieri!
La tenebra mi tedia, mi urta la luce,
un getto d’acqua fina sgorga
sulla porcellana immobile.

Picchio sulle porte serrate.
La tua stanza è buia come un pozzo.
Sulle pareti si agita il freddo.
Il pianto mio spalmo sul muro.

Tetti coperte di neve, aiutatemi!
E’ notte. Che brilli, tutta la desolazione,
prima che giunge il giorno,
del niente. Brillate inutilmente!

Appoggio la testa sul muro.
Una città morta, da ogni dove,
un pugno di neve della misericordia,
porge, verso di me,che son esanime.

Ti ho amato! Un grido, un sospiro,
una nuvola fuggevole si dilegua.
I cavalieri giungono in uno scrosciante
denso trotto, nel alba fangosa.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap