Petőfi Sándor: Taaskin kyynel... (Ismét könny! in Finnish)

Azt hittem, hogy szemembül a sors

Örökre számüze,

S ismét pillámon vagy, sötét

Fájdalmak fényes követe!

Alig vidultam a boldogság

Nyájas napsúgarán,

Ismét felhő takarta el,

Mely önti záporát reám.

De nem, nem zápor ez; csak egy könny,

Egy könnycseppecske csak,

És mégis kínosabb talán,

Mint volna egy egész patak.

Oh sírtam én már, sokat sírtam

Miattad, szerelem,

És siratálak tégedet,

Szegény pusztúló nemzetem.

De ennél keserűbb könyűt még

Nem ejtettem soha,

Sem érted, égő szerelem,

Sem érted, hamvadó haza.

E könny, mint a tüzes vas, mint a

Pokolnak lángja, süt...

Irtóztatón, irtóztatón

Orromba ment a pípafüst!

Szatmár, 1847. augusztus

Mä aattelin jo ainiaaks

Sun kerran poistuneen,

Ja jälleen kiillät silmässäin

Sä tuskain airut tuimien.

Kun iloitsin ja riemuitsin

Vast’ äsken onnestan’,

Sen taasen pilvi peitti pois,

Valaen vihmasadettaan.

Ei sadett’ oo se ... kyynel vaan,

Yks kyynel pienoinen,

Ja tuimemp’ ei ois kuitenkaan

Ves’-tulva virran suuruinen.

Ah, paljon, paljon itkenyt

Mä lemmen vuoksi oon,

Ja suakin olen itkenyt,

Sä kansa raukka, onneton.

Mut kyynelt’ ei mun silmästäin

Näin vierryt katkeraa

Ei lemmelleni milloinkaan,

Ei sullen, kurja isänmaa.

Kuin rauta kuum’ on kyynel tuo,

Kuin lieska helvetin!

Oi hirveää! Mun pistänyt

On piipun sauhu sieramiin.