Kosztolányi Dezső: Glückliches, trauriges Lied (Boldog, szomorú dal in German)

Boldog, szomorú dal (Hungarian)

Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegemnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.

Publisher	Kosztolányi Dezső összes versei. Osiris Klasszikusok, Osiris Kiadó, 2000
Source of the quotation	.

Glückliches, trauriges Lied (German)

Ich habe Brot und Wein im Krug,
ein Kind, ein Weib, wert meiner Liebe,
von allem, was man braucht, genug;
kein Grund, daß sich mein Herz betrübe.
Im Garten beugt sich jeder Baum,
beladen übervoll mit Früchten.
Kaum ist noch Platz im Vorratsraum,
den ganzen Segen aufzuschichten.
Hab Telefon, ein gutes Bett,
hab Koffer, kann auf Reisen gehen,
hab Gönner, und sie sind so nett,
daß ich um keine Gunst muß flehen.
Kein Unbekannter mehr bin ich,
der traurig muß im Nebel wandern.
Zieh ich den Hut, dann haben mich
respektvoll schon gegrüßt die andern,
hab Licht im Haus, elektrisch, hell,
aus Silber eine Tabatiere,
die Pfeife schmeckt, mein Stift schreibt schnell,
was also ist's, das ich entbehre.
Ich hab ein Bad, hab guten Tee,
um meine Nerven zu erquicken;
wenn ich durch Budas Gassen geh,
drehn mir die Leute nicht den Rücken.

Ich gelt als Sänger der Nation,
der ihre Trauer, ihre Schmerzen
besingt, als Ungarns echter Sohn,
mitfühlend stets im tiefsten Herzen.
Doch manchmal - gleich, an welchem Platz -
steh ich erstarrt, mir ist, ich habe
verloren einen alten Schatz,
ich suche ihn und lieg im Grabe.
Wie fiebernd streck ich aus die Hand.
Was war es? Wo kann ich ihn finden,
den alten Schatz? - Doch mein Verstand
ist zu verwirrt, um's zu ergründen.
Was war's, was ich ersehnt zuvor,
wofür mein Herzblut ich gegeben?
Der Himmel war's, den ich verlor...
In dieser Welt muß ich nun leben.

Remané, Martin