József Attila: Vzduch! (Levegőt! in Slovak)

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott

hazafelé menet?

A gyepre éppen langy sötétség szállott,

mint bársony-permeteg

és lábom alatt álmatlan forogtak,

ütött gyermekként csendesen morogtak

a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok

a város peremén.

Az őszi szél köztük vigyázva botlott.

A hűvös televény

a lámpák felé lesett gyanakvóan;

vadkácsa riadt hápogva a tóban,

amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,

e táj oly elhagyott.

S im váratlan előbukkant egy férfi,

de tovább baktatott.

Utána néztem. Kifoszthatna engem,

hisz védekezni nincsen semmi kedvem,

mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam

s mikor, miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam

s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok

előkotorni azt a kartotékot,

mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak

- anyám ott született -

az eleven jog fájáról lehulltak,

mint itt e levelek

s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,

mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse

s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.

Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

aki alattomos.

Sem népet, amely retteg, hogyha választ,

szemét lesütve fontol sanda választ

és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

Pedig hát engemet

sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,

mint apró gyermeket,

ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.

Én tudtam - messze anyám, rokonom van,

ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban

az idegen anyag,

mint szivemben a halál. De jogom van

és lélek vagy agyag

még nem vagyok s nem oly becses az irhám,

hogy érett fővel szótlanul kibirnám,

ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak –

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,

nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!

Snáď rozpovedať smiem, po ceste domov

o čom som premýšľal?

Na trávnik zamat tmy sa s výšky stromov

práve jak dáždik stlal

a ako decko, keď ho niekto udrie,

štkalo mi pod nohami lísťa útle,

s ktorým sa vietor hral.

Pátravo, učupené v kruhu, striehly

kry v mestskom chotári.

V jesennom vetre podchvíľou sa prehly.

Zvlhnuté výpary

prsti sa k lampám kradly ako mačky;

v jazere, kade som šiel, divé kačky

splašene tápaly.

Priam myslel som, v tej pustote snáď na mňa

skočí zlý chlap, či zver.

A ajhľa, náhle vynoril sa z temna

človek, no ďalej šiel.

Pozrel som za ním. Ozbíjať ma mohol,

veď brániť sa, niet, vo mne chuti mnoho,

keď som tak zbedačel.

Môžu dať v záznam moje telefony,

hovory, ba aj sny.

Nech v aktá vpíšu si aj moje stony,

opatria číslami.

Čo ja viem, kedy si dosť nájdu príčin,

kartotéku, čo práva moje ničí,

na svetlo vyniesť tmy.

A v krajine, tam dediny jak zbité

- veď mi mať zrodily! -

so stromu práva, čo malo byť žité

odpadly bez sily

jak listy tu a pod nešťastia pätou

keď ocitnú sa, zarachotiac biedou,

zmenia sa v mohyly.

Ó, nie tak som si predstavoval v duši

poriadok v krajine.

Že sa len potmehúd, čo falši slúži,

Dostane k hostine.

Nechcel som ľud, čo trasie sa, keď volí,

čo klopí zrak, a plesá v smelej vôli

na kare jedine.

Ó, ja nie takto som si predstavoval

poriadok. A mňa ver’

už v detstve neviem prečo zauškoval

všelikto, kto len chcel,

bárs za láskavé slovo bol bych skákal.

No cudzí bili, znal som, keď som plakal

a myslel na mater.

Podrástol som už. Materia cudzia

v zuboch mi vývodí,

jak v srdci smrť. No právo mám, i pľúca

a ešte nechodí

duša len spávať do mňa, nemám kožku

takú vzácnu, bych zniesol v zrelom mozgu,

že nemám slobody!

Môj veliteľ, ten z vnútra môjho velí!

Nie šelmy, ľudia sme –

um sme! A v dátach kartoték, kým verí,

srdce nám nezmizne.

Príď, sloboda! Ty poriadok mi nastoľ,

bych – syn tvoj pekný, vážny – v náukach rástol,

no aj hry dožič mne!