József Attila: Ars poetica (Ars poetica in Slovak)

Németh Andornak

Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

1937

Som básnik – básnictvo však samo
pramálo zaujíma ma.
Či na oblohe žiariť plamom
aj hviezda nočnej rieky má?

Čas vyparí sa čosi-kamsi,
za mliekom bájok neblazniem,
pravého sveta dúšok dám si,
navrchu s nebesami z pien.

Pekný je prameň! – v ňom sa kúpať!
Len skok, a chvenie, pokojnosť
v objatí sú a z peny stúpa
pôvabne múdra štebotnosť.

Básnici iní - čo ma po nich?
Špiniaci sa až po prsia,
nech šaľbou malieb vymyslených
a liehmi omamujú sa.

Ja prekročím tú krčmu doby
až po smysel, aj ponad to!
Nedám sa tupo na spôsoby,
byť hlupák sluha ledakto.

Jedz, pi, miluj, spi! Ty sa meraj
univerzom, to nech ťa ctí!
Ni syčiac neslúcham ja vera
zlé, kaličiace mocnosti.

Nuž nech som šťastný - bez jednačky!
Inak ma hockto pohaní
a poznačia ma rudé fliačky,
v horúčkach miazga vyschne mi.

Nie, ja už ústa nezapchám si.
K rozumu vznášam ponosu.
Storočie, to sa ku mne hlási:
sedliaci, orúc, pri mne sú;

mňa tuší telo robotníka,
keď pohne údmi ustato,
pred kinom mňa si čakať zvyká
chasník, v kabáte obdratom.

A oplanov kde stojí tábor,
postaviť veršu môjmu hať,
bratské tanky sa ako diabol
rozbehnú rým môj rozhučať.

Ja vravím: Človek ešte nie je
veľký, no predstáv nesmiernych.
Nech sprevádzajú jeho deje
láska a duch: sa zrodil z nich!