Eörsi István: O grožđu i ostalim slastima (A szőlőről és más örömökről in Serbian)

Rosszabb ez a szőlő, mint a tegnapelőtti,
mikor még úgy tettem, mintha örökkön élnék?
Nem fröccsen ma is boldogítón ínyemre,
ha átharapom héját? Hát Mephisto
és Faust alkuja, a dialektikus ész
doktorvizsgája, melyet szorító kötésben,
nyújtott lábbal olvastam megalázó
kacsázási kényszerek között
az intenzív osztály nyögő, nyöszörgő
éjszakájában, nem töltött el ismét
büszkeséggel, hogy ember vagyok én is?
Halálra ítéltekként születünk, és nagy
privilégiumunk, hogy tudjuk is ezt.
Ebből a szempontból semmi különbség
a felajánlkozó pillanatok között.
Akkor hát miért zárnánk el magunkat
a kórterembe ferdén bevetülő
napfény örömétől? Az első korty a házi
pálinkából miért volna jobb
az utolsónál? S miért volna az utolsó
rosszabb az elsőnél? Van még mire várnom!

Gori li je ukus ovog grožđa od prekjučerašnjeg

kad sam radio tako kao da večno živim?

Ne prsne li slast i danas na moje desni

kad ljusku pregrizem? A pogodba Mefista

i Fausta, doktorat dialektičkog

razuma što sam čvrsto previjen,

ispruženim nogama čitao između

ponižavajućih potreba za nošom

u stenjanjem ispunjenoj noći

na intenzivnoj njezi, nije li me opet

ispunila ponosom da sam i ja čovek?

Rodimo se na smrt osuđeno i velika

nam je privilegija da i to znamo.

S tog stanovišta nema nikakve razlike

između trenutaka koji se sami nude.

Pa onda zašto bi se izolirali od radosti

koso upadajućih sunčevih zraka

u bolesničkoj sobi? Što bi više

prijalo prvi gutljaj rakije

od zadnjeg? I zašto bi zadnji bio

gori od prvog? Imam na što da čekam!