Rab Zsuzsa: Kívüled élek

Órák, napok

jéghártyás ablaküvegét

lehelgetem, hogy megláthassalak.

Gyönyörű arcod tanulom

utcán, sínek között, örök életveszélyben,

nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,

olyan bátran, hogy abban már

megláthatnád a vacogást,

ha egyszer közelről szemügyre vennéd.

De nem is ismersz.

Én vagyok az,

aki meg tudom szelídíteni

szemöldököd egymást-maró kígyóit,

aki nem félek, hogy összezúzódom

fekete köveiden,

aki talán még megbirkózom egyszer

iszonyú angyalaiddal,

aki be merek lépni hozzád

a magad-fonta kettős rács mögé

és enni adok neked naponta

és megitatlak.

Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?

Bogozd ki göbös sorsodat.

Segítek.

Aztán visszaadom.

Kívüled élek,

ilyen siralmas-bátran.

Te itt keringsz, még oldozatlanul,

csontjaim fehér izzó szálai

tízezer voltos áramában.