Sipos Tamás: Di notte sulla panchina (Éjszaka a padon in Italian)

Mindig ugyanazon a padon,

ugyanazon a versen pihenek meg.

Hogy valamikor belekerüljön valami

a nagyapámról és a dédnagyapámról,

hogy a gyerekkorom helyett az utcánkról

és egy cseresznyefáról meséljek.

Csak ülök, hogy elmondjam

a felbukkanó csillagokról:

úgy fénylenek, mint a vécé

mellé kifröccsent húgycseppek

a fürdőszoba fókabarna kövén.

Ezen a padon ülte magát rokkantra

a nagyapám. A ház előtt, ahonnan

az ő apját tüntette el az államvédelmi

hatóság egy bűvészmutatvány

szerencsétlen kiválasztottjaként.

Nagyapám után semmi, dédapám után

egy Petőfi-szerű kép maradt, amibe

ráadásul még engem is belelátnak.

Már jégvirággal tapétázik a hajnal,

a zajaimat rendezgetem magam körül.

Reggelig csak ülök, hogy elmondjak

valamit, amihez idő kell, mintha

kizártam volna magam magamból.

Mi soffermo sempre sulla stessa

panchina, sulla stessa poesia.

Che una volta o l’altra, si possa includere

qualcosa del mio nonno e dal mio bisnonno,

che al posto della mia infanzia racconti

della nostra strada e del grande ciliegio.

Me ne sto seduto per poter narrare

delle stelle, che spuntano man mano:

luccicano come gocce d’urina

schizzate fuori dal gabinetto sulle

mattonelle color marrone foca del bagno.

Mio nonno su questa panchina divenne

invalido. Davanti la casa, da dove

l’autorità per la sicurezza dello stato

l'aveva fatto sparire, come uno sfortunato

prescelto di un gioco di prestigio, suo padre.

Dopo il nonno niente, dopo il bisnonno

rimase una foto tipo – Petőfi, dove per

di più, anche me avevano inquadrato.

L’alba dai fiori di ghiaccio si sta tappezzando,

intorno a me sto sistemando i miei rumori.

Sto seduto sino al mattino, per raccontar’

qualcosa, per cui serve del tempo, come

se mi avessi escluso di me stesso.