Mallarmé, Stéphane: Az azúr (L'azur in Hungarian)

De l'éternel Azur la sereine ironie

Accable, belle indolemment comme les fleurs,

Le poëte impuissant qui maudit son génie

A travers un désert stérile de Douleurs.

Fuyant, les yeux fermés, je le sens qui regarde

Avec l'intensité d'un remords atterrant,

Mon âme vide. Où fuir ? Et quelle nuit hagarde

Jeter, lambeaux, jeter sur ce mépris navrant ?

Brouillards, montez ! versez vos cendres monotones

Avec de longs haillons de brume dans les cieux

Que noiera le marais livide des automnes,

Et bâtissez un grand plafond silencieux !

Et toi, sors des étangs léthéens et ramasse

En t'en venant la vase et les pâles roseaux,

Cher Ennui, pour boucher d'une main jamais lasse

Les grands trous bleus que font méchamment les oiseaux.

Encor ! que sans répit les tristes cheminées

Fument, et que de suie une errante prison

Eteigne dans l'horreur de ses noires traînées

Le soleil se mourant jaunâtre à l'horizon !

- Le Ciel est mort. - Vers toi, j'accours ! Donne, ô matière,

L'oubli de l'Idéal cruel et du Péché

A ce martyr qui vient partager la litière

Où le bétail heureux des hommes est couché,

Car j'y veux, puisque enfin ma cervelle, vidée

Comme le pot de fard gisant au pied d'un mur,

N'a plus l'art d'attifer la sanglotante idée,

Lugubrement bâiller vers un trépas obscur...

En vain ! l'Azur triomphe, et je l'entends qui chante

Dans les cloches. Mon âme, il se fait voix pour plus

Nous faire peur avec sa victoire méchante,

Et du métal vivant sort en bleus angelus !

Il roule par la brume, ancien et traverse

Ta native agonie ainsi qu'un glaive sûr ;

Où fuir dans la révolte inutile et perverse ?

Je suis hanté. L'Azur ! l'Azur ! l'Azur ! l'Azur !

Az állandó Azúr derűs iróniája,

virágmód szép-közönyösen, a képtelen

költőre súlyosul, ki kínok pusztasága

mélyén géniuszát átkozza szüntelen.

Menekvőben, csukott szemmel, érzem, hogy egyre

fürkészve nézi, mint lesújtó lelki vád,

üres lelkem. Hová? S rongyként mily éjt lehetne

vetnem e gúnyra, mily megriadt éjszakát?

Kelj gomolyogva, köd! és egyhangú hamudnak

nyúlt foszlányaival takard el az eget,

mely majd az ólmos ősz fakó lápjába fullad,

és építs óriás, néma mennyezetet.

És jöjj, a léthei tavakból szállj ki, szedd fel,

édes Unalom, az iszapot s nádakat,

hogy betömködd soha nem lankadó kezekkel

a nagy, kéklő, madár-ütötte lukakat.

Es még! ontsanak a bús kémények siváran

füstöt, s a sárga nap a kóborló korom-

börtön rácsainak fekete iszonyában

hulljon holtába a messzi horizonon!

– Az Ég meghalt. – Feléd menekszem, add anyag hát,

hadd feledje a Bűnt s kegyetlen Ideált

a mártír, aki meglakná a fészer almát,

melyen az emberek szerencsés nyája hált;

mert kívánságom az, hisz agyam, mint a régi,

fal tövébe vetett, üres kencés edény,

kendőzni zokogó eszményét már nem érti,

hogy szürke sírom ott várjam ásítva én.

Hiába! az Azúr győz, s hallom, a harangdal

őt zengi. Lelkem, ím hang lett belőle, hogy

félelmetesebb legyen e gonosz diadallal,

ha, kék angelusz, az élő ércből csobog!

Görög a ködben, és örök agóniádban

előre éle mint biztos pallos nyomul.

Hová e hasztalan és visszás lázadásban?

Gyötörnek. Az Azúr! Azúr! Azúr! Azúr!