Jacob, Max: Egyházközség alapítása Brazíliában (Établissement d’une communauté au Brésil in Hungarian)

On fut reçu par la fougère et l’ananas

L’antilope craintif sous l’ipécacuanha.

Le moine enlumineur quitta son aquarelle

Et le vaisseau n’avait pas replié son aile

Que cent abris légers fleurissaient la forêt.

Les nonnes labouraient. L’une d’elles pleurait

Trouvant dans une lettre un sujet de chagrin.

Un moine intempérant s’enivrait de raisin

Et l’on priait pour le pardon de ce péché.

On cueillait des poisons à la cime des branches

Et les moines vanniers tressaient des urnes blanches.

Un forçat évadé qui vivait de la chasse

Fut guéri de ses plaies et touché de la grâce :

Devenu saint, de tous les autres adoré,

Il obligeait les fauves à leur lécher les pieds.

Et les oiseaux du ciel, les bêtes de la terre

Leur apportaient à tous les objets nécessaires.

Un jour on eut un orgue au creux des murs crépis

Des troupeaux de moutons qui mordaient les épis.

Un moine est bourrelier, l’autre est distillateur ;

Le dimanche après vêpre on herborise en chœur.

Saluez le manguier et bénissez la mangue

La flûte du crapaud vous parle dans sa langue

Les autels sont parés de fleurs vraiment étranges

Leurs parfums attiraient le sourire des anges,

Des Sylphes, des esprits blottis dans la forêt

Autour des murs carrés de la communauté.

Or voici qu’un matin quand l’Aurore saignante

Fit la nuée plus pure et plus fraîche la plante

La forêt où la vigne au cèdre s’unissait,

Parut avoir la teigne. Un nègre paraissait

Puis deux, puis cent, puis mille et l’herbe en était teinte

Et le Saint qui pouvait dompter les animaux

Ne put rien sur ces gens qui furent ses bourreaux.

La tête du couvent roula dans l’herbe verte

Et des moines détruits la place fut déserte

Sans que rien dans l’azur ne frémît de la mort.

C’est ainsi que vêtu d’innocence et d’amour

J’avançais en traçant mon travail chaque jour

Priant Dieu et croyant à la beauté des choses

Mais le rire cruel, les soucis qu’on m’impose

L’argent et l’opinion, la bêtise d’autrui

On fait de moi le dur bourgeois qui signe ici.

Várta őket páfrány, ananász, antilop,

ipekakuána s körül az ős-bozót.

Abbahagyta a festő-barát az akvarellt.

S alighogy a hajó - már vissza - útrakelt,

tarkállt száz könnyű kunyhó szerte a fák alatt.

Apácák szántogattak, egy még sírva fakadt

valamin, amit egy levélből megtudott.

Egy borissza barát csúfosan berúgott.

Mondtak hosszú imát penitenciaként.

Gyógyfüvet gyűjtögettek. A kézműves-barátok

vesszőket vágtak és kosarakat csináltak.

Egy megszökött fegyencet (ki vadászatból élt)

mert sebét kikúrálták isteni csoda ért:

szentember lett, olyan, valósággal imádták,

ha intett, bestiák nyalták juházva lábát.

Az erdei vadak, az égi madarak

hordták mindannyiuknak a kívánt tárgyakat.

És lett fehér kápolna és abban orgona!

És kószáltak legelve juhnyájak té s tova.

S van szerzetes, ki szeszt főz, van, aki bőrt cserez;

vasárnap mind virágot ültet, rózsát szemez.

Áldás reád, mangófa s reád, mangó gyümölcse.

A békák békaversenyt zengenek az esti csöndbe.

Diszíti az oltárt oly egzotikus csokor,

mosolyog mind az angyal, aki abba szagol.

Körben tündér- s manó-raj figyel fűben heverve

A négyszögű falövvel kerített kis telepre.

S történt vala egy reggel, midőn fölkél a nap,

színezve fent a felhőt, lent a virágokat,

mintha az erdőt, melyben cédrusra fut a szőllő,

betegség lepte volna, ótvar, fekete himlő:

kitűnt egy néger, aztán tíz, száz, ezer s a szent

a vad juhászítással most semmire se ment,

kezesíthette őket, ezek nem kezesedtek,

a nagy szelídítőnek zord hóhérai lettek.

A klastrom teteje levágódott a gazba.

S visszavadult a táj, elpusztulván a gazda,

S egy ráncot nem kapott mindettől az azúr ég.

Vértezve szívemet szeretettel és hittel

munkámat egykoron így kezdtem én is itt el.

Imádtam az Urat, mondtam, szép a világ,

ám a gúny, ám a gond, a vakság, butaság,

gyúrták belőlem is azt a zord burzsoát,

akinek a neve olvasható alább.