Paz, Octavio: Maga az idő (El mismo tiempo in Hungarian)
|
El mismo tiempo (Spanish)No es el viento no son los pasos sonámbulos del agua entre las casas petrificadas y los árboles a lo largo de la noche rojiza no es el mar subiendo las escaleras Todo está quieto reposa el mundo natural Es la ciudad en torno de su sombra buscando siempre buscándose perdida en su propia inmensidad sin alcanzarse nunca ni poder salir de sí misma Cierro los ojos y veo pasar los autos se encienden y apagan y encienden se apagan no sé adónde van Todos vamos a morir ¿sabemos algo más?
En una banca un viejo habla solo ¿Con quién hablamos al hablar a solas? Olvidó su pasado no tocará el futuro No sabe quién es está vivo en mitad de la noche habla para oírse Junto a la verja se abraza una pareja ella ríe y pregunta algo su pregunta sube y se abre en lo alto A esta hora el cielo no tiene una sola arruga caen tres hojas de un árbol alguien silba en la esquina en la casa de enfrente se enciende una ventana ¡Qué extraño es saberse vivo! Caminar entre la gente con el secreto a voces de estar vivo
Madrugadas sin nadie en el Zócalo sólo nuestro delirio y los tranvías Tacuba Tacubaya Xochimilco San Ángel Coyoacán en la plaza más grande que la noche encendidos listos para llevarnos en la vastedad de la hora al fin del mundo Rayas negras las pértigas enhiestas de los troles contra el cielo de piedra y su moña de chispas su lengüeta de fuego brasa que perfora la noche pájaro volando silbando volando entre la sombra enmarañada de los fresnos desde San Pedro hasta Mixcoac en doble fila Bóveda verdinegra masa de húmedo silencio sobre nuestras cabezas en llamas mientras hablábamos a gritos en los tranvías rezagados atravesando los suburbios con un fragor de torres desgajadas
Si estoy vivo camino todavía por esas mismas calles empedradas charcos lodos de junio a septiembre zaguanes tapias altas huertas dormidas en vela sólo blanco morado blanco el olor de las flores impalpables racimos En la tiniebla un farol casi vivo contra la pared yerta Un perro ladra preguntas a la noche No es nadie el viento ha entrado en la arboleda Nubes nubes gestación y ruina y más nubes templos caídos nuevas dinastías escollos y desastres en el cielo Mar de arriba nubes del altiplano ¿dónde está el otro mar?
Maestras de los ojos nubes arquitectos de silencio Y de pronto sin más porque sí llegaba la palabra alabastro esbelta transparencia no llamada Dijiste haré música con ella castillos de sílabas No hiciste nada Alabastro sin flor ni aroma tallo sin sangre ni savia blancura cortada garganta sólo garganta canto sin pies ni cabeza Hoy estoy vivo y sin nostalgia la noche fluye la ciudad fluye yo escribo sobre la página que fluye transcurro con las palabras que transcurren Conmigo no empezó el mundo no ha de acabar conmigo Soy un latido en el río de latidos Hace veinte años me dijo Vasconcelos "Dedíquese a la filosolía Vida no da defiende de la muerte" Y Ortega y Gasset en un bar sobre el Ródano "Aprenda el alemán y póngase a pensar olvide lo demás"
Yo no escribo para matar al tiempo ni para revivirlo escribo para que me viva y reviva Hoy en la tarde desde un puente vi al sol entrar en las aguas del río Todo estaba en llamas ardían las estatuas las casas los pórticos En los jardines racimos femeninos lingotes de luz líquida frescura de vasijas solares Un follaje de chispas la alameda el agua horizontal inmóvil bajo los cielos y los mundos incendiados Cada gota de agua un ojo fijo el peso de la enorme hermosura sobre cada pupila abierta Realidad suspendida en el tallo del tiempo la belleza no pesa Reflejo sosegado tiempo y belleza son lo mismo luz y agua
Mirada que sostiene a la hermosura tiempo que se embelesa en la mirada mundo sin peso si el hombre pesa ¿no basta la hermosura? No sé nada Sé lo que sobra no lo que basta La ignorancia es ardua como la belleza un día sabré menos y abriré los ojos Tal vez no pasa el tiempo pasan imágenes de tiempo si no vuelven las horas vuelven las presencias En esta vida hay otra vida la higuera aquella volverá esta noche esta noche regresan otras noches
Mientras escribo oigo pasar el río no éste aquel que es éste Vaivén de momentos y visiones el mirlo está sobre la piedra gris en un claro de marzo negro centro de claridades No lo maravilloso presentido lo presente sentido la presencia sin más nada más pleno colmado No es la memoria nada pensado ni querido No son las mismas horas otras son otras siempre y son la misma entran y nos expulsan de nosotros con nuestros ojos ven lo que no ven los ojos Dentro del tiempo hay otro tiempo quieto sin horas ni peso ni sombra sin pasado o futuro sólo vivo como el viejo del banco unimismado idéntico perpetuo Nunca lo vemos Es la transparencia
|
Maga az idő (Hungarian)Nem nem a szél nem is a víz holdkóros lépkedése a megkövült házak s a fák közt végig a vöröslő éjszaka mentén nem is a lépcsőkre zúduló tenger minden nyugalmas pihen a teremtett világ saját árnya körül kering a város szüntelen önmagát keresve elveszve önnön méreteiben magára sose lelve sosem léphet ki önmagából húnyt szemmel látom amint a suhanó autók kigyúlnak és kialszanak kigyúlnak és kialszanak ki tudja hova sietnek mind halni sietünk tudunk-e többet ennél?
egy padon aggastyán beszél magában kivel beszélünk mikor magunkban beszélünk? múltját már elfeledte a jövőt el nem éri nem tudja kicsoda csak él az éjszakában beszél hogy hallja önmagát a kerítésnél két fiatal csókolódzik a lány épp valamit kérdez nevetve kérdése felszáll és eloszlik a magasban e percben egyetlen ránc sincs az égen három levél lehull egy fáról valaki fütyörész az utcasarkon a szemközti házban világos lesz egy ablak mily különös tudni hogy élünk! járni az emberek közt a kikiáltott titokkal hogy élünk
zócalói hajnalok ahol semmi nem volt csak a mi tébolyunk meg a villamosok Tacuba Tacubaya Xochimilco San Angel Coyoacán a téren mely nagyobb az éjszakánál kivilágítva készen arra hogy elvigyenek a perc végtelenségében akár a világ végére is trolik áramszedői fekete sugarak a kő-égnek szögezve szikra-csokraik láng-nyelveik parázsa átég az éjen madár amely repül fütyül repül ott San Pedro és Mixcoac között sorjázó kőrisek összeboruló árnyának sötétzöld íve alatt lángoló fejünkre nedves csönd borult miközben kiáltozva társalogtunk az utolsó villamoson amely leomló tornyok robajával dübörgött át a külvárosokon ha élek még most is ugyanezeken
a köves utcákon bolyongok sárban pocsolyában júniustól szeptemberig tornácok magas tűzfalak alvó kertek virrasztanak csak fehér lila fehér a virágok illata fekete fürtök a sötétben egy lámpa mintha élne a jégmerev fal kérdések az éjben egy kutya ugat de senki más a szél behúzódott a ligetekbe felhők felhők épület és rom és újra felhők ledőlt templomok új dinasztiák zátonyok és katasztrófák az égen tenger dagálya fellegek fenn lebegve de hol a másik tenger?
szemek mesterei felhők csönd építői és egyszerre csak úgy az alabástrom szó megidézetlen fénylő karcsúsága zenét írnék belőle légvárakat emelnék alabástrom semmit se tettél se virágod se illatod merő szár vagy se véred se nedved levágott fehérség csak egy torok csak egy torok se-füle-se-farka dal ma élek itt és nincs bennem sóvárgás folyik az éj folyik a város elfolyó papírra írok én is és én is elfolyok az elfolyó szavakkal nem énvelem kezdődött a világ nem is velem fog véget érni csak egy dobbanás vagyok dobbanások folyamában húsz éve mondta nekem Vasconcelos „Szentelje csak magát a filozófiának új életet nem ad De megvéd a haláltól" Ortega y Gasset pedig egy kis Rhône-parti bárban „Tanuljon németül kezdjen el gondolkodni egyébbel ne törődjön"
nem azért írok hogy az időt agyonüssem nem is azért hogy újraéljem csupán azért hogy benne éljek egy hídról néztem este ahogy a nap a folyóba zuhant ott minden lánggal égett izzottak a szobrok a tornácok a házak a kő-kertekben nő-gerezdek folyékony fényrudak nap-korsók frissesége szikrák lombkoronája a fasor a mozdulatlan vízszintes víz a kigyulladt egek s világok alján minden vízcsepp egy kimeredt szem
a szörnyűséges szépség terhe mindegyik tágranyílt pupillán az idő szárán függő valóság a szépség súlytalan nyugalmas visszfény idő és szépség ugyanaz víz és fény
a szépséget tartó tekintet a tekintettel elbűvölt idő súlytalan világ ha az embernek súlya van nem elég-e a szépség? nem tudok semmit tudom mi sok nem tudom mi elég a nemtudás éppoly nehéz akár a szépség egyszer majd ennyit sem tudok s szemem kinyílik lehet hogy az idő nem is múlik csak az idő képei múlnak ha a percek nem is a jelen visszatér ebben az életben egy másik élet is van az a fügefa ma éjjel visszatér más éjszakák járnak vissza ma éjjel
amíg írok hallom hogy folyik a folyó nem ez az a másik mely mégis ugyanez hullámzanak percek és látomások egy márciusi tisztás szürke kövén ott a rigó ragyogások fekete közepe nem a megjelentett csoda a valódi jelen a megtestesült jelenlét mely csordultig van önmagával nem az emlékezet semmi képzelt vagy kívánt nem ugyanazok a percek mások mindig mások s mindig ugyanazok jönnek s kiűznek bennünket magunkból szemünkkel látják azt amit nem lát a szem az időben ott egy másik idő is mozdulatlan nincs perce súlya árnya nincs múltja se jövője csak élve él mint az az aggastyán ott a padon örökre azonosan önmagával sose látjuk áttetsző mint a fény
|
