Darió, Rubén: Kolumbuszhoz (A Colón in Hungarian)

¡Desgraciado Almirante! Tu pobre América,
tu india virgen y hermosa de sangre cálida,
la perla de tus sueños, es una histérica
de convulsivos nervios y frente pálida.

Un desastroso espirítu posee tu tierra:
donde la tribu unida blandió sus mazas,
hoy se enciende entre hermanos perpetua guerra,
se hieren y destrozan las mismas razas.

Al ídolo de piedra reemplaza ahora
el ídolo de carne que se entroniza,
y cada día alumbra la blanca aurora
en los campos fraternos sangre y ceniza.

Desdeñando a los reyes nos dimos leyes
al son de los cañones y los clarines,
y hoy al favor siniestro de negros reyes
fraternizan los Judas con los Caínes.

Bebiendo la esparcida savia francesa
con nuestra boca indígena semiespañola,
día a día cantamos la Marsellesa
para acabar danzando la Carmañola.

Las ambiciones pérfidas no tienen diques,
soñadas libertades yacen deshechas.
¡Eso no hicieron nunca nuestros caciques,
a quienes las montañas daban las flechas! .

Ellos eran soberbios, leales y francos,
ceñidas las cabezas de raras plumas;
¡ojalá hubieran sido los hombres blancos
como los Atahualpas y Moctezumas!

Cuando en vientres de América cayó semilla
de la raza de hierro que fue de España,
mezcló su fuerza heroica la gran Castilla
con la fuerza del indio de la montaña.

¡Pluguiera a Dios las aguas antes intactas
no reflejaran nunca las blancas velas;
ni vieran las estrellas estupefactas
arribar a la orilla tus carabelas!

Libre como las águilas, vieran los montes
pasar los aborígenes por los boscajes,
persiguiendo los pumas y los bisontes
con el dardo certero de sus carcajes.

Que más valiera el jefe rudo y bizarro
que el soldado que en fango sus glorias finca,
que ha hecho gemir al zipa bajo su carro
o temblar las heladas momias del Inca.

La cruz que nos llevaste padece mengua;
y tras encanalladas revoluciones,
la canalla escritora mancha la lengua
que escribieron Cervantes y Calderones.

Cristo va por las calles flaco y enclenque,
Barrabás tiene esclavos y charreteras,
y en las tierras de Chibcha, Cuzco y Palenque
han visto engalonadas a las panteras.

Duelos, espantos, guerras, fiebre constante
en nuestra senda ha puesto la suerte triste:
¡Cristóforo Colombo, pobre Almirante,
ruega a Dios por el mundo que descubriste!

Nyomorult admirális! Amerikád, a
csupa-tűz indiánszűz, a csupa-kellem,
álmaid drágagyöngye, holt-halaványan
ideggörcsben vonaglik s őrjöngve fetreng.

Romlás szelleme törte bilincsbe földed:
hol egy törzs rázta hajdan ős buzogányát,
most végnélküli testvér-harcok dühöngnek
s egy vér fiai egymást kardélre hányják.

A kő-bálvány helyett most ő hág a trónra,
a hús-bálvány, s a hajnal, e szűz fehérség
testvéri táboroknak látja naponta
elhamvadni zsarátját s elfolyni vérét.

Királyokat ledöntve, törvényt mi tettünk
ágyúk és harci kürtök zengése mellett,
és most sötét hatalmak állnak felettünk,
s Judások Káinokkal vígan kezelnek.

Torkig lakunk a régi francia szesszel,
honi ajkunkra vesszük, a fél-spanyolra,
be nem érjük naponta a Marseillaise-zel,
még perdülünk is egyet a Carmagnole-ra.

Alja becsvágynak itt már nincs semmi gátja,
kidöntve hever álmunk, a szép szabadság.
Ó, nem hasonlítunk mi a kacikákra,
kiknek nyilát a szirtek szálfái adták!

Maguk voltak a nyíltság, a tiszta fönség,
fejüket ritka tollak ha koszorúzták.
Ó, bárcsak a fehérek addig vihetnék,
mint az Atahualpák, a Moktezúmák!

Midőn Amerikának méhébe magva
amaz érc-fajnak hullott, mely Spanyolország –
nagy Kasztília hősi tüze lobogva
a hegyi indiánok tüzébe forrt át.

Bár adta volna Isten, hogy sose lássa
vizeink tiszta tükre fehér vitorlád,
s a döbbent csillagok se a láthatárra
lassan kirajzolódó gályáid orrát!

Most is látnánk, szabad sast, a büszke bércen
sűrű lomb közt suhanni a bennszülöttet,
amint tartva a dárdát biztos kezében,
a pumák és bölények nyomába csörtet.

A bizarr, durva törzsfők százszor különbek,
mint a zsoldos, ki üdvét mocsárra bízta,
s a zipák szekerébe befogva nyögnek
és holtában se nyughat tőle az inka.

Vesztünkre hoztad azt is, a szent keresztet;
s letiprott forradalmak nyomán a rothadt
firkászok szennyezik be gyönyörű nyelved,
mely Cervantesnek szolgált és Calderónnak.

Az utcát rójja Krisztus, véznán, soványan,
míg szolgák hada virraszt Barrabás kincsén,
s a csibcsák és palenkék s kuzkók honában
vérszomjas bestiákat övez a dicsfény.

Gyász, iszony, háborúság, ez lett fajunk bús
rendelése, hogy irtsa testvért a testvér.
Balsorsos admirális, szegény Kolumbusz,
könyörögj hát a földért, mit fölfedeztél!