Cernuda, Luis: A szigetek (Las islas in Hungarian)

Recuerdo que tocamos puerto tras larga travesía,

y dejando el navío y el muelle, por callejas

(entre el polvo mezclados pétalos y escamas),

llegué a la plaza, donde estaban los bazares.

Era grande el calor, la sombra poca.

 

Con el pecho desnudo iba, distraído

como si familiares fuesen la villa y sus costumbres,

y miré en un portal al mercader de sedas

que desplegaba una, color de aurora, fría a los ojos,

sintiendo sin tocarla la suavidad escurridiza.

 

Ante un ciego cantor estuve largo espacio,

único espectador, y parecía cantar para mí solo.

Compré luego a una niña un ramo de jazmines

amarillentos, pero en su olor ajado tuvo alivio

la dejadez extraña que empezaba a aquejarme.

 

Desanudada la faja en la cintura,

unos muchachos que pasaban, reían,

volviendo la cabeza. Acaso me creyeron

Ebrio. Los ojos de uno de ellos eran

como la noche, profundos y estrellados.

 

La humedad de la piel pronto se disipaba

por el aire ardoroso, a cuyo influjo

mi pereza crecía. Me detuve indeciso,

acariciando el cuerpo, sintiendo su tibieza

lisa, como si acariciara un cuerpo ajeno.

 

Seguí, por parajes nunca vistos,

mas presentidos, igual a quien camina

hacia cita amistosa. Deponía la tarde

su fuerza, cuando al fin quise

buscar reposo ante un umbral cerrado.

 

Era un barrio tranquilo. Mis párpados pesaban

(acaso dormí mucho), y al abrirlos de nuevo

ya el sol estaba bajo en el muro de enfrente.

Una presencia ajena pareció despertarme,

porque al volver la cara vi una mujer, y sonreía.

 

Como si de mi anhelo fuese proyección, respuesta

ante demanda informulada, me miraba, insegura;

aunque yo nada dije, con gesto silencioso,

invitándome adentro, me tomó de la mano.

La seguí, con recelo más débil que el deseo.

 

La sala estaba oscura (ya caía la tarde).

Sobre la estera había almohadas, un cestillo

anidando manojos de magnolias mojadas,

de excesiva fragancia. filtró la celosía

unas palabras de la calle: «Le encontraron muerto».

 

Las pensé referidas a un camarada,

quizá presagio de mi sino. Pero ella,

atrayéndome a sí, sobre la alfombra

el ropaje tiró, como cuchillo sin la vaina,

fría, dura, flexible, escurridiza.

 

Mis manos en sus pechos, su cintura

quebrarse pareció al extenderme sobre ella,

y en el silencio circundante, al ritmo

de los cuerpos, oí su brazalete,

queja del ave fabulosa que escapaba.

 

La oscuridad llenó la sala toda

cuando saciado y satisfecho quise irme.

En la puerta (ella como mi sombra me seguía),

al cruzar su dintel, sentí que entre mis dedos

quedaba el brazalete, ahora inerte y mudo.

 

Mucho tiempo ha pasado. No aceptara

revivir otra vez esta existencia.

Mas no sé qué daría por sólo aquel instante

revivirlo. Bien sé que apenas tengo con qué tiente

al destino, ni el destino tentarse dejaría.

 

Cuando el recuerdo así vuelve sobre sus huellas

(¿no es el recuerdo la impotencia del deseo?).

Es que a él, como a mí, la vejez vence;

y acaso ya no tengo lo único que tuve:

Deseo, a quien rendida la ocasión le sigue.

Emlékszem, partot értünk hosszú átkelés után,

s otthagyva hajót, kikötőt, kis utcákon át

(szirmok és halpikkelyek keveredtek a porban)

a térre értem ki, ahol a bazárok álltak.

Nagy volt a hőség és kevés az árnyék.

 

Mentem, nyitott ing, csupasz mell, elmélázva,

mintha ismerősöm volna a város, a szokások,

egy kapualjban a selyem-árust néztem,

anyagot terített ki, hajnal szinűt, szemnek hideget,

meg se tapintottam, éreztem síkos lágyságát úgyis.

 

Egy vak énekes-koldus előtt hosszan álldogáltam,

egyetlen nézője voltam, csak nekem kornyikált.

Aztán egy kislánytól vettem egy csokornyi sárga

jázmint, de fonnyatag szagától lassan elcsitúlt

a furcsa bágyadtság, mely kezdett már gyötörni.

 

A derekamra tekert szalag-öv kibomlott,

utánam fordultak az arrajáró gyerekek

és nevettek rajtam. Talán azt hihették,

részeg vagyok. Olyan volt egyikük szeme,

mint az éjszaka. Oly mély és csillagos.

 

Hamar felszikkadt bőröm nyirkossága

a forró levegőben, melytől lustaságom

csak egyre nőtt. Megálltam tétovázva,

megsimitottam bőröm, és úgy éreztem síma

langyosságát, mintha idegen testet simogatnék.

 

Soha nem látott, de valaha talán sejtett

tájakon jártam, mint aki éppen valami

baráti találkozóra készül. Már kiadta

erejét a délután, amikor végre

tömör homályban kerestem menedéket.

 

Nyugodt városnegyed volt. Szemhéjam nehéz lett

(tán aludtam, sokat is), mire felnyitottam,

a napfény már a szemközti fal alá bujt.

Valaki más is volt ott, lehet, arra ébredtem fel,

mert megfordulva egy nőt láttam, és mosolygott.

 

Mintha kivetített vágyam lett volna, felelet

egy kimondatlan kérdésre, nézett rám, bizonytalanul.

És noha nem is szóltam, csöndes mozdulattal

beljebb invitált, megfogta a kezem.

Követtem. A gyanú gyengébb volt, mint a vágy.

 

A szoba homályban (mert már bealkonyult),

a gyékényen párnák, meg egy kosárka fészke mélyén

néhány csomó túlbuzgón illatozó,

nedves magnólia. Az utcáról a zsalun át

szavak szűrődtek be: „Ott találták holtan."

 

Mintha egy barátomra mondanák - gondoltam -,

vagy talán sorsom előjeleként. De a lány

magához vont a gyékényszőnyegen,

ruhájából kibujt, mint hüvelyéből a kés,

hideg volt, kemény és hajlékonyan síkos.

 

Kezem a mellén és a derekán

szinte letört, mikor rázuhantam,

s a környező csendben, a két test ütemére

hallottam pengni a karkötőjét,

az elröppenő mesebeli madár panaszát.

 

A szobát már ellepte a sötétség, mikor

indulni készültem, jóllakva és elégedetten.

Az ajtóban - ő követett, mintha árnyékom volna -,

küszöbét átlépve éreztem, ujjaim közt

marad a karkötője, most némán s ernyedt mozdulatlanul.

 

Sok idő telt el azóta. Nem szívesen

élném át újra azt a fajta létet.

 De nem tudom, mit adnék, hogy azt a percet

megéljem újra. Tudom, alig is volna, amivel

a sorsot megkísértsem - no meg, a sors se hagyná.

 

Amikor az emlék így visszajár saját nyomán

(vagy nem a vágy impotenciája-e az emlék?),

őt is, mint engem, legyőzik az évek.

S talán már az az egyetlen sem enyém, amim volt:

a vágy, melyet, ha alkalom nyílik rá, kövessek.