Yeats, William Butler: A két fa (The two trees in Hungarian)

Beloved, gaze in thine own heart,

The holy tree is growing there;

From joy the holy branches start,

And all the trembling flowers they bear.

The changing colours of its fruit

Have dowered the stars with merry light;

The surety of its hidden root

Has planted quiet in the night;

The shaking of its leafy head

Has given the waves their melody,

And made my lips and music wed,

Murmuring a wizard song for thee.

There the Loves a circle go,

The flaming circle of our days,

Gyring, spiring to and fro

In those great ignorant leafy ways;

Remembering all that shaken hair

And how the wingèd sandals dart,

Thine eyes grow full of tender care:

Beloved, gaze in thine own heart.

Gaze no more in the bitter glass

The demons, with their subtle guile,

Lift up before us when they pass,

Or only gaze a little while;

For there a fatal image grows

That the stormy night receives,

Roots half hidden under snows,

Broken boughs and blackened leaves.

For all things turn to barrenness

In the dim glass the demons hold,

The glass of outer weariness,

Made when God slept in times of old.

There, through the broken branches, go

The ravens of unresting thought;

Flying, crying, to and fro,

Cruel claw and hungry throat,

Or else they stand and sniff the wind,

And shake their ragged wings; alas!

Thy tender eyes grow all unkind:

Gaze no more in the bitter glass.

Ó, drágám, önszivedbe nézz:

ott nőtt a szent fölségű fa;

sudara örömtől merész,

virágban remeg ágboga.

Gyümölcse szivárványszinű,

mennybéli csillag tűköre.

Gyökere biztos erejű,

az éj nyugalmát szövi be.

Zene kél ingó sudarán,

hullámnak ő ad ütemet,

zenével házasítja szám

s varázsdalt dúdolok neked.

Bikfic Szerelmek lengik át

a kulcsolódó ágakat,

dobálnak tüzes karikát:

kettőnk sorsával játszanak.

Hajukat, fürge táncukat

ha látod, álomtájon élsz,

betölt az édes ámulat:

ó, drágám, önszivedbe nézz.

Gyötrő tükrödbe ne tekints:

kereng ott démoni csapat.

Tekintetedből ne teríts

dobajuk alá sugarat.

Mögöttük végzetes a kép:

örvényes éj üvölt, itél,

gyökeret hó alól kitép,

fekete már a falevél.

Rombolt vidék, homályba fúlt,

fáradság tükre, meggyötör.

Mikor az isten elaludt,

akkor készült e bús tükör.

Kiehült holló röpköd ott:

a nyughatatlan gondolat.

Lelkedre lesve tébolyog

törötten csüngő lomb alatt.

A hangját hurcolja a szél,

rázkódó szárnya meglegyint,

s jaj, drága szemed elalél;

gyötrő tükrödbe ne tekints.