Keats, John: Endümión (részlet) (Endymion (detail) in Hungarian)

A thing of beauty is a joy for ever:

Its lovliness increases; it will never

Pass into nothingness; but still will keep

A bower quiet for us, and a sleep

Full of sweet dreams, and health, and quiet breathing.

Therefore, on every morrow, are we wreathing

A flowery band to bind us to the earth,

Spite of despondence, of the inhuman dearth

Of noble natures, of the gloomy days,

Of all the unhealthy and o'er-darkn'd ways

Made for our searching: yes, in spite of all,

Some shape of beauty moves away the pall

From our dark spirits. Such the sun, the moon,

Trees old and young, sprouting a shady boon

For simple sheep; and such are daffodils

With the green world they live in; and clear rills

That for themselves a cooling covert make

'Gainst the hot season; the mid-forest brake,

Rich with a sprinkling of fair musk-rose blooms:

And such too is the grandeur of the dooms

We have imagined for the mighty dead;

An endless fountain of immortal drink,

Pouring unto us from the heaven's brink.

Nor do we merely feel these essences

For one short hour; no, even as the trees

That whisper round a temple become soon

Dear as the temple's self, so does the moon,

The passion poesy, glories infinite,

Haunt us till they become a cheering light

Unto our souls, and bound to us so fast

That, whether there be shine or gloom o'ercast,

They always must be with us, or we die.

Minden, ami szép, öröm lesz örökké:

bűbája egyre terjed; soha többé

nem mehet veszendőbe; hűs lugast

sző körénk, hol üde alvás maraszt,

nyugodt légzés, egészség, édes álom.

Ezért kötődünk virágos fonálon

a földhöz újra minden reggelen,

hiába sok keserv, embertelen

sorsa a nagy lelkeknek, rút idő,

s megannyi vészes, sötétbevivő

út, mely ránk les: igen, mindez hiába,

a szépség a fátylat mindig lerántja

sötét kedélyünkről. A hold, a nap,

vén vagy suháng fa, mely jó árnyat ad

a kis bariknak; és a nárciszok

nagy zöld világukban; s a tiszta sok

kis ér, mely megbúvik a lombok árnyán

a hőség elől: erdőmélyi páfrány,

ami közt szép pézsmarózsa mereng;

s ilyen, amit képzeletünk teremt

nagy halottaknak: a nagyszerü vég;

s hallott vagy olvasott édes regék:

halhatatlan ital forrása, mely

felénk az egek partjáról szökell.

S mindez nem is csak múló gyönyörül

jut nekünk: ahogy egy templom körül

susogó fa hamar éppúgy miénk lesz,

mint maga a templom, a szenvedélyes

költészet s hold és hírnév egy idő

múltán oly éles fénnyel belenő

lelkünkbe, oly szorosan tartanak,

hogy derű járja bár, vagy borulat,

el nem hagynak, míg csak nem jő a vég.