Shakespeare, William: CXLVII. Szonett (CXLVII. Sonnet in Hungarian)

My love is as a fever longing still,
For that which longer nurseth the disease;
Feeding on that which dost preserve the ill,
The uncertain sickly appetite to please.

My reason, the physician to my love,
Angry that his prescriptions are not kept,
Hath left me, and I desperate now approve
Desire is death, which physic did except.

Past cure I am, now Reason is past care,
And frantic-mad with evermore unrest;
My thoughts and my discourse as madman's are,
At random from the truth vainly expressed;

   For I have sworn thee fair, and thought thee bright,
   Who art as black as hell, as dark as night.

Szerelmem, mint a láz, azért eped,
Mitől erőm csak még tovább apad;
Abból táplálkozik, mitől beteg,
Gyönyörködtetve bódult vágyamat.

Dühödten elhagy orvosom, az Ész,
Mert bölcs receptet mindhiába ír;
Rémülten látom: gyűl fejemre vész,
Vágyam halált hoz - s arra nincsen ír.

Gyógyíthatatlan eszelős vagyok,
Dühöngő őrült, egyre tomboló;
Minden szavam s eszmém bolond, balog,
Csapongásában torzul a való:

   Lám, esküdtem, hogy fény vagy, tiszta, szép
   Te éjek éje, te pokol-sötét!