Cleveland, John: Az anti-platonikus (The Antiplatonic in Hungarian)

For shame, thou everlasting wooer,

Still saying grace and never falling to her!

Love that's in contemplation placed,

Is Venus drawn but to the waste.

Unless your flame confess its gender,

And your parley cause surrender,

You are Salamanders of a cold desire,

That live untouched amidst the hottest fire.

What though she be a dame of stone,

The widow of Pygmalion,

As hard and unrelenting she

As the new-crusted Niobe,

Or, (what doth more of statue carry,)

A nun of the Platonic quarry?

Love melts the rigor which the rocks have bred;

A flint will break upon a feather-bed.

For shame, you pretty female elves,

Cease thus to candy up your selves;

No more, you sectaries of the game,

No more of your calcining flame!

Women commence by Cupid's dart

As a king hunting dubs a hart.

Love's votaries enthral each other's soul

Till both of them live but upon parole.

Virtue's no more in womankind

But the green-sickness of the mind ;

Philosophy (their new delight)

A kind of charcoal appetite.

There is no sophistry prevails

Where all-convincing love assails,

But the disputing petticoat will warp,

As skillful gamesters are to seek at sharp.

The soldier, that man of iron,

Whom ribs of Horror all environ,

That's strung with wire instead of veins

In whose embraces you're jn chains.

Let a magnetic girl appear,

Straight he turns Cupid's cuirassier.

Love storms his lips, and takes the fortress in,

For all the bristled turnpikes of his chin.

Since Love's artillery then checks

The breastworks of the firmest sex

Come let us in affections riot

They are sickly pleasures keep a diet.

Give me a lover bold and free

Not eunuched with formality

Like an embassador that beds a queen

With the nice caution of a sword between. 

Fuj, örök széptevő, szavad

szórod csak, s nem adod — magad!

A vágy, ha csak elmélkedik,

mit nyújt? Vénusz mellképeit.

Ha nem vall nemet lángolásod,

s nem hoz megadást tárgyalástok,

jég-szalamandra vagy! az a szegény

ott ül sértetlen a tűz közepén.

A hölgy akár kőből legyen,

mondjuk, Pygmalion özvegye,

s szivén a kéreg oly kemény,

mint frissen kövült Niobén,

vagy még szoborszerűbb apáca,

platonikus kőbánya lánya:

ó! sziklákat olvaszt meg a vágy,

s az ágyban a kovakő néha lágy!

Fuj, mind, ti csinos hölgy-manók,

kényes testetek cukrozók!

Játszó pártoskodók, elég:

tüzetektől a szív mésszé kiég.

Nők, próba – Cupido fegyvere – vár:

szarvast nemesít így vadász Király.

Szerelem-hívők, egymás rabjai vagytok,

szabadságot csak becsületszóra kaptok.

A női nem erénye! mi lenne:

csak annyi, hogy sápkóros az elme.

A filozófia, új gyönyörük:

szalmalángos étvágy velük.

Szofisztika fenn nem marad,

ha a szerelem jő s diadalt arat!

Vitázva ide-oda leng a fehérnép,

így vívó se érzi jól a szavak élét.

A katona, vas-ember, a Borzalom

bordázatába font hatalom,

bent dróthalom, erek helyett,

s ölelésével láncra veret,

örül, ha egy mágnes-lányt lát szeme,

lesz nyomban Cupido vértese,

ajkára vágy tör, beveszi erődjét,

példázva borosta-fegyvere csődjét.

Mert a szív tüzérei megtörik

az erősebb nem mellvédeit,

fel, lázadjanak érzéseink,

csak korcs öröm él diéta szerint!

Merész, szabad szeretőt akarok,

nem szertartásos eunuchot;

nagykövetet, ki a királynővel hálva

kardot rak gonddal középre az ágyba.