Sitwell, Edith: Öreg nő (1.) (An old woman (1.) in Hungarian)

I, an old woman in the light of the sun,
Wait for my Wanderer, and my upturned face
Has all the glory of the remembering Day,
The hallowed grandeur of the primeval clay
That knew the Flood and suffered all the dryness
Of the uncaring heaven, the sun its lover.

For the sun is the first lover of the world,
Blessing all humble creatures, all life-giving,
Blessing the end of life and the work done,
The clean and the unclean, ores in earth, and splendors
Within the heart of man, that second sun.

For when the first founts and deep waterways
Of the young light flow down and lie like peace
Upon the upturned faces of the blind
From life, it comes to bless
Eternity in its poor mortal dress --
Shining upon young lovers and old lechers
Rising from their beds, and laying gold
Alike in the unhopeful path of beggars
And in the darkness of the miser's heart.
The crooked has a shadow light made straight,
The shallow places gain their strength again --
And desert hearts, waste heavens, the barren height
Forget that they are cold.
The man-made chasms between man and man
Of creeds and tongues are filled, the guiltless light
Remakes all men and things in holiness.

And he who blessed the fox with a golden fleece,
And covered earth with ears of corn like the planets
Bearded with thick ripe gold,
For the holy bread of mankind, blessed my clay:
For the sun cares not that I am a simple woman;
To him, laughing, the veins in my arms and the wrinkles
From work on my nursing hands are sacred as branches
And furrows of harvest... to him, the heat of the earth
And beat of the heart are one --
Born from the energy of the world, the love
That keeps the Golden Ones in their place above,
And hearts and blood of beasts ever in motion --
Without which comets, sun, plants, and all living beings
And warmth in the inward parts of the earth would freeze.
And the sun does not care if I live in holiness:
To him, my mortal dress
Is sacred, part of the earth, a lump of the world
With my splendors, ores, impurities, and harvest,
Over which shines my heart, that ripening sun.

Though the dust, the shining racer, overtake me,
I, too, was a golden woman like those that walk
In the fields of the heavens: -- but am now grown old
And must sit by the fire and watch the fire grow cold --
A country Fate whose spool is the household task.
Yet still I am loved by the sun, and still am part
Of earth. In the evenings bringing home the workers,
Bringing the Wanderer home and the dead child,
The child unborn and never to be conceived,
Home to the mother's breast, I sit by the fire
Where the seed of gold drops dead and the kettle simmers
With a sweet sound like that of a hive of bees;
And I wait for my Wanderer to come home to rest --
Covered with earth as if he had been working
Among the happy gardens, the holy fields
Where the bread of mankind ripens in the stillness.
Unchanged to me by death, I shall hold to my breast
My little child in his sleep, I shall seem the consoling
Earth, the mother of corn, nurse of the unreturning.

Wise is the earth, consoling grief and glory,
The golden heroes proud as pomp of waves --
Great is the earth embracing them, their graves;
And great is the earth's story.
For though the soundless wrinkles fall like snow
On many a golden cheek, and creeds grow old
And change -- man's heart, that sun,
Outlives all terrors shaking the old night:
The world's huge fevers bum and shine, turn cold,
Yet the heavenly bodies and young lovers burn and shine,
The golden lovers walk in the holy fields
Where the Abraham-bearded sun, the father of all things,
Is shouting of ripeness, and the whole world of dews and
splendors are singing
To the cradles of earth, of men, beasts, harvests, swinging
In the peace of God's heart. And I, the primeval clay
That has known earth's grief and harvest's happiness,
Seeing mankind's dark seed-time, come to bless,
Forgive and bless all men like the holy light.

Öreg nő, én, a napsütésben várom
Vándoromat. Feltartott arcomon
emlékező nap dicsfénye ragyog.
Olyan vagyok, mint szép, szent, ős Agyag,
mely látta az Özönt, s a hanyag ég
s kedvese, a Nap szikkadtságát tűrte.

A világ első kedvese a Nap,
megáld minden apró lényt, sarjadást,
az élet végét, a bevégzett munkát,
tisztát, szennyest, a föld ércét, a fényt
az emberszívben, mely a második Nap.

Mikor a léttől vakok emelt arcán
mint béke ömlik el s lebeg az ifjú
fény első forrása és mély vize:
földi alakban ott
áldást az Örökélet oszt -
ragyog ifjú szeretőn, s az agg buját
fölkelti ágyából, s aranyat dobál
koldus reménytelen útjára és a
zsugori szív sötétségébe is.
A púpos árnya fénytől egyenes lesz,
sekélyes dolgok új erőre kapnak -
s a szikkadt szív, üres ég, puszta domb
nem érzi hidegét.
Betelik ember s ember közt hitek
s nyelvek embervájt árka, minden ember
s tárgy új s szent lesz a bűnt nem látott fényben.

Ki rókára aranybundát adott
s csillagokként dús aranysugaras
kalászt szórt szét a földön emberi
áldott étkül, testemet is megáldta:
nem bánja a Nap, hogy csak nő vagyok.
Az ér karomon s a dolog-vonta ránc
segitő kezemen mosolyának oly szent, mint
a barázda... neki a szív verése
s a föld melege egy. -
Ő a világerő szült szeretet,
mely fönt Arany Bolygóknak tár teret,
s élők szívét s vérét táplálja folyton.
Hogyha nincs: megfagy üstökös, növényzet,
nap, minden élő s a földmély tüze.
Mindegy a napnak: tisztán éltem-e,
testem porló meze
neki a föld szent része, egy világrög
kinccsel, érccel, meddővel és vetéssel,
amely fölött szívem az érlelő nap.

Noha a por, a csillámló futó beér,
arany asszony voltam, mint ők, akik a vak
égen járnak, s most vénen kényszerül
a tűz mellé, és nézi, amint az kihűl -
vidéki sors ez, vállán házi gonad csak.
A nap mégis szeret, s a földnek része
vagyok. S este, mikor az haza térít
munkást és vándort, és anyja ölébe
holt gyermekét, ki meg sem született, s már
meg sem fogan, a tűzhelynél ülök,
mely elhalt fénymagot szór s forr a kanna
oly hangon, mint a méhkas: arra várok,
hogy Vándorom pihenni hazatérjen,
porosan, mintha boldog kertek mélyén
és szent szántókon dolgoznék, ahol
csöndben érik az ember kenyere.
Keblemen tartom szunnyadó kicsim, ki
holtában sem lett mássá, mintha a föld volnék:
vetések anyja s vissza nem térők gondozója.

Bölcs a föld. Gondot s gőgöt és arany
tajtékként pompás büszke hőst megenyhít. -
Nagy a föld. Mindent ölel s eltemet,
és nagy a történelme is.
Bár némely arany arcra néma ránc
hull, mint a hó, az eszme változik
s avul - az emberszív, e Nap túlél
volt éjt megrázó minden borzadályt.
A föld nagy láza ég, ragyog s kihűl,
de égnek égitestek, s ifjú szeretők,
aranypárok járnak szentelt mezőkön,
hol Ábrahám-szakállú Nap, a dolgok atyja szól
az érésről, s a harmat s ragyogás egész világa énekel
ember, állat s a gyümölcs bölcsőjénél s az Úr
szívének békéjében. S én, az ős agyag,
ki láttam a föld gondjait s a termés örömét,
s áldást hozni az ember bús vetését,
megbocsátok mindenkinek s mint a szent fény, megáldom.