Salinger, J. D.: De Daumier-Smith kék korszaka (De Daumier-Smith's Blue Period in Hungarian)
De Daumier-Smith's Blue Period (English)If it made any real sense--and it doesn't even begin to--I think I might be inclined to dedicate this account, for whatever it's worth, especially if it's the least bit ribald in parts, to the memory of my late, ribald stepfather, Robert Agadganian, Jr. Bobby--as everyone, even I, called him--died in 1947, surely with a few regrets, but without a single gripe, of thrombosis. He was an adventurous, extremely magnetic, and generous man. (After having spent so many years laboriously begrudging him those picaresque adjectives, I feel it's a matter of life and death to get them in here.) My mother and father were divorced during the winter of 1928, when I was eight, and mother married Bobby Agadganian late that spring. A year later, in the Wall Street Crash, Bobby lost everything he and mother had, with the exception, apparently, of a magic wand. In any case, practically overnight, Bobby turned himself from a dead stockbroker and incapacitated bon vivant into a live, if somewhat unqualified, agent-appraiser for a society of independent American art galleries and fine arts museums. A few weeks later, early in 1930, our rather mixed threesome moved from New York to Paris, the better for Bobby to ply his new trade. Being a cool, not to say an ice-cold, ten at the time, I took the big move, so far as I know, untraumatically. It was the move back to New York, nine years later, three months after my mother died, that threw me, and threw me terribly. I remember a significant incident that occurred just a day or two after Bobby and I arrived in New York. I was standing up in a very crowded Lexington Avenue bus, holding on to the enamel pole near the driver's seat, buttocks to buttocks with the chap behind me. For a number of blocks the driver had repeatedly given those of us bunched up near the front door a curt order to "step to the rear of the vehicle." Some of us had tried to oblige him. Some of us hadn't. At length, with a red light in his favor, the harassed man swung around in his seat and looked up at me, just behind him. At nineteen, I was a hatless type, with a flat, black, not particularly clean, Continental-type pompadour over a badly broken-out inch of forehead. He addressed me in a lowered, an almost prudent tone of voice. "All right, buddy," he said, "let's move that ass." It was the "buddy," I think, that did it. Without even bothering to bend over a little--that is, to keep the conversation at least as private, as de bon gout, as he'd kept it--I informed him, in French, that he was a rude, stupid, overbearing imbecile, and that he'd never know how much I detested him. Then, rather elated, I stepped to the rear of the vehicle. Things got much worse. One afternoon, a week or so later, as I was coming out of the Ritz Hotel, where Bobby and I were indefinitely stopping, it seemed to me that all the seats from all the buses in New York had been unscrewed and taken out and set up in the street, where a monstrous game of Musical Chairs was in full swing. I think I might have been willing to join the game if I had been granted a special dispensation from the Church of Manhattan guaranteeing that all the other players would remain respectfully standing till I was seated. When it became clear that nothing of the kind was forthcoming, I took more direct action. I prayed for the city to be cleared of people, for the gift of being alone--a-l-o-n-e: which is the one New York prayer that rarely gets lost or delayed in channels, and in no time at all everything I touched turned to solid loneliness. Mornings and early afternoons, I attended--bodily--an art school on Forty-eighth and Lexington Avenue, which I loathed. (The week before Bobby and I had left Paris, I had won three first-prize awards at the National Junior Exhibition, held at the Freiburg Galleries. Throughout the voyage to America, I used our stateroom mirror to note my uncanny physical resemblance to El Greco.) Three late afternoons a week I spent in a dentist's chair, where, within a period of a few months, I had eight teeth extracted, three of them front ones. The other two afternoons I usually spent wandering through art galleries, mostly on Fifty-seventh Street, where I did all but hiss at the American entries. Evenings, I generally read. I bought a complete set of the Harvard Classics--chiefly because Bobby said we didn't have room for them in our suite--and rather perversely read all fifty volumes. Nights, I almost invariably set up my easel between the twin beds in the room I shared with Bobby, and painted. In one month alone, according to my diary for 1939, I completed eighteen oil paintings. Noteworthily enough, seventeen of them were self-portraits. Sometimes, however, possibly when my Muse was being capricious, I set aside my paints and drew cartoons. One of them I still have. It shows a cavernous view of the mouth of a man being attended by his dentist. The man's tongue is a simple, U.S. Treasury hundred dollar bill, and the dentist is saying, sadly, in French, "I think we can save the molar, but I'm afraid that tongue will have to come out." It was an enormous favorite of mine. As roommates, Bobby and I were neither more nor less compatible than would be, say, an exceptionally live-and-let-live Harvard senior, and an exceptionally unpleasant Cambridge newsboy. And when, as the weeks went by, we gradually discovered that we were both in love with the same deceased woman, it was no help at all. In fact, a ghastly little after-you-Alphonse relationship grew out of the discovery. We began to exchange vivacious smiles when we bumped into each other on the threshold of the bathroom. One week in May of 1939, about ten months after Bobby and I checked into the Ritz, I saw in a Quebec newspaper (one of sixteen French-language newspapers and periodicals I had blown myself a subscription to) a quarter-column advertisement that had been placed by the direction of a Montreal correspondence art school. It advised all qualified instructors--it as much as said, in fact, that it couldn't advise them fortenwnt enough--to apply immediately for employment at the newest, most progressive, correspondence art school in Canada. Candidate instructors, it stipulated, were to have a fluent knowledge of both the French and English languages, and only those of temperate habits and unquestionable character need apply. The summer session at Les Amis Des Vieux Maitres was officially to open on 10 June. Samples of work, it said, should represent both the academic and commercial fields of art, and were to be submitted to Monsieur I. Yoshoto, directeur, formerly of the Imperial Academy of Fine Arts, Tokyo. Instantly, feeling almost insupportably qualified, I got out Bobby's Hermes-Baby typewriter from under his bed and wrote, in French, a long, intemperate letter to M. Yoshoto--cutting all my morning classes at the art school on Lexington Avenue to do it. My opening paragraph ran some three pages, and very nearly smoked. I said I was twenty-nine and a great-nephew of Honore Daumier. I said I had just left my small estate in the South of France, following the death of my wife, to come to America to stay--temporarily, I made it clear--with an invalid relative. I had been painting, I said, since early childhood, but that, following the advice of Pablo Picasso, who was one of the oldest and dearest friends of my parents, I had never exhibited. However, a number of my oil paintings and water colors were now hanging in some of the finest, and by no means nouveau riche, homes in Paris, where they had gagne considerable attention from some of the most formidable critics of our day. Following, I said, my wife's untimely and tragic death, of an ulceration cancgreuse, I had earnestly thought I would never again set brush to canvas. But recent financial losses had led me to alter my earnest resolution. I said I would be most honored to submit samples of my work to Les Amis Des Vieux Maitres, just as soon as they were sent to me by my agent in Paris, to whom I would write, of course, tres presse. I remained, most respectfully, Jean de Daumier-Smith. It took me almost as long to select a pseudonym as it had taken me to write the whole letter. I wrote the letter on overlay tissue paper. However, I sealed it in a Ritz envelope. Then, after applying a special-delivery stamp I'd found in Bobby's top drawer, I took the letter down to the main mail drop in the lobby. I stopped on the way to put the mail clerk (who unmistakably loathed me) on the alert for de Daumier-Smith's future incoming mail. Then, around two-thirty, I slipped into my one-forty-five anatomy class at the art school on Forty-eighth Street. My classmates seemed, for the first time, like a fairly decent bunch. During the next four days, using all my spare time, plus some time that didn't quite belong to me, I drew a dozen or more samples of what I thought were typical examples of American commercial art. Working mostly in washes, but occasionally, to show off, in line, I drew people in evening clothes stepping out of limousines on opening nights--lean, erect, super-chic couples who had obviously never in their lives inflicted suffering as a result of underarm carelessness--couples, in fact, who perhaps didn't have any underarms. I drew suntanned young giants in white dinner jackets, seated at white tables alongside turquoise swimming pools, toasting each other, rather excitedly, with highballs made from a cheap but ostensibly ultrafashionable brand of rye whisky. I drew ruddy, billboard-genic children, beside themselves with delight and good health, holding up their empty bowls of breakfast food and pleading, good-naturedly, for more. I drew laughing, high-breasted girls aquaplaning without a care in the world, as a result of being amply protected against such national evils as bleeding gums, facial blemishes, unsightly hairs, and faulty or inadequate life insurance. I drew housewives who, until they reached for the right soap flakes, laid themselves wide open to straggly hair, poor posture, unruly children, disaffected husbands, rough (but slender) hands, untidy (but enormous) kitchens. When the samples were finished, I mailed them immediately to M. Yoshoto, along with a half-dozen or so non-commercial paintings of mine that I'd brought with me from France. I also enclosed what I thought was a very casual note that only just began to tell the richly human little story of how, quite alone and variously handicapped, in the purest romantic tradition, I had reached the cold, white, isolating summits of my profession. The next few days were horribly suspenseful, but before the week was out, a letter came from M. Yoshoto accepting me as an instructor at Les Amis Des Vieux Maitres. The letter was written in English, even though I had written in French. (I later gathered that M. Yoshoto, who knew French but not English, had, for some reason, assigned the writing of the letter to Mme. Yoshoto, who had some working knowledge of English.) M. Yoshoto said that the summer session would probably be the busiest session of the year, and that it started on 24 June. This gave me almost five weeks, he pointed out, to settle my affairs. He offered me his unlimited sympathy for, in effect, my recent emotional and financial setbacks. He hoped that I would arrange myself to report at Les Amis Des Vieux Maitres on Sunday, 23 June, in order to learn of my duties and to become "firm friends" with the other instructors (who, I later learned, were two in number, and consisted of M. Yoshoto and Mme. Yoshoto). He deeply regretted that it was not the school's policy to advance transportation fare to new instructors. Starting salary was twenty-eight dollars a week-which was not, M. Yoshoto said he realized, a very large sum of funds, but since it included bed and nourishing food, and since he sensed in me the true vocationary spirit, he hoped I would not feel cast down with vigor. He awaited a telegram of formal acceptance from me with eagerness and my arrival with a spirit of pleasantness, and remained, sincerely, my new friend and employer, I. Yoshoto, formerly of the Imperial Academy of Fine Arts, Tokyo. My telegram of formal acceptance went out within five minutes. Oddly enough, in my excitement, or quite possibly from a feeling of guilt because I was using Bobby's phone to send the wire, I deliberately sat on my prose and kept the message down to ten words. That evening when, as usual, I met Bobby for dinner at seven o'clock in the Oval Room, I was annoyed to see that he'd brought a guest along. I hadn't said or implied a word to him about my recent, extracurricular doings, and I was dying to make this final news-break--to scoop him thoroughly--when we were alone. The guest was a very attractive young lady, then only a few months divorced, whom Bobby had been seeing a lot of and whom I'd met on several occasions. She was an altogether charming person whose every attempt to be friendly to me, to gently persuade me to take off my armor, or at least my helmet, I chose to interpret as an implied invitation to join her in bed at my earliest convenience--that is, as soon as Bobby, who clearly was too old for her, could be given the slip. I was hostile and laconic throughout dinner. At length, while we were having coffee, I tersely outlined my new plans for the summer. When I'd finished, Bobby put a couple of quite intelligent questions to me. I answered them coolly, overly briefly, the unimpeachable crown prince of the situation. "Oh, it sounds very exciting!" said Bobby's guest, and waited, wantonly, for me to slip her my Montreal address under the table. "I thought you were going to Rhode Island with me," Bobby said. "Oh, darling, don't be a horrible wet blanket," Mrs. X said to him. "I'm not, but I wouldn't mind knowing a little more about it," Bobby said. But I thought I could tell from his manner that he was already mentally exchanging his train reservations for Rhode Island from a compartment to a lower berth. "I think it's the sweetest, most complimentary thing I ever heard in my life," Mrs. X said warmly to me. Her eyes sparkled with depravity. The Sunday that I stepped on to the platform at Windsor Station in Montreal, I was wearing a doublebreasted, beige gabardine suit (that I had a damned high opinion of), a navy-blue flannel shirt, a solid yellow, cotton tie, brown-and-white shoes, a Panama hat (that belonged to Bobby and was rather too small for me), and a reddish-brown moustache, aged three weeks. M. Yoshoto was there to meet me. He was a tiny man, not more than five feet tall, wearing a rather soiled linen suit, black shoes, and a black felt hat with the brim turned up all around. He neither smiled, nor, as I remember, said anything to me as we shook hands. His expression--and my word for it came straight out of a French edition of Sax Rohmer's Fu Manchu books--was inscrutable. For some reason, I was smiling from ear to ear. I couldn't even turn it down, let alone off. It was a bus ride of several miles from Windsor Station to the school. I doubt if M. Yoshoto said five words the whole way. Either in spite, or because, of his silence, I talked incessantly, with my legs crossed, ankle on knee, and constantly using my sock as an absorber for the perspiration on my palm. It seemed urgent to me not only to reiterate my earlier lies--about my kinship with Daumier, about my deceased wife, about my small estate in the South of France--but to elaborate on them. At length, in effect to spare myself from dwelling on these painful reminiscences (and they were beginning to feel a little painful), I swung over to the subject of my parents' oldest and dearest friend: Pablo Picasso. Le pauvre Picasso, as I referred to him. (I picked Picasso, I might mention, because he seemed to me the French painter who was best-known in America. I roundly considered Canada part of America.) For M. Yoshoto's benefit, I recalled, with a showy amount of natural compassion for a fallen giant, how many times I had said to him, "M. Picasso, ofi allez vous?" and how, in response to this all-penetrating question, the master had never failed to walk slowly, leadenly, across his studio to look at a small reproduction of his "Les Saltimbanques" and the glory, long forfeited, that had been his. The trouble with Picasso, I explained to M. Yoshoto as we got out of the bus, was that he never listened to anybody--even his closest friends. In 1939, Les Amis Des Vieux Maitres occupied the second floor of a small, highly unendowed-looking, three-story building--a tenement building, really--in the Verdun, or least attractive, section of Montreal. The school was directly over an orthopedic appliances shop. One large room and a tiny, boltless latrine were all there was to Les Amis Des Vieux Maitres itself. Nonetheless, the moment I was inside, the place seemed wondrously presentable to me. There was a very good reason. The walls of the "instructors' room" were hung with many framed pictures--all water colors--done by M. Yoshoto. Occasionally, I still dream of a certain white goose flying through an extremely pale-blue sky, with--and it was one of the most daring and accomplished feats of craftsmanship I've ever seen--the blueness of the sky, or an ethos of the blueness of the sky, reflected in the bird's feathers. The picture was hung just behind Mme. Yoshoto's desk. It made the room--it and one or two other pictures close to it in quality. Mme. Yoshoto, in a beautiful, black and cerise silk kimono, was sweeping the floor with a short-handled broom when M. Yoshoto and I entered the instructors' room. She was a gray-haired woman, surely a head taller than her husband, with features that looked rather more Malayan than Japanese. She left off sweeping and came forward, and M. Yoshoto briefly introduced us. She seemed to me every bit as inscrutable as M. Yoshoto, if not more so. M. Yoshoto then offered to show me to my room, which, he explained (in French) had recently been vacated by his son, who had gone to British Columbia to work on a farm. (After his long silence in the bus, I was grateful to hear him speak with any continuity, and I listened rather vivaciously.) He started to apologize for the fact that there were no chairs in his son's room--only floor cushions--but I quickly gave him to believe that for me this was little short of a godsend. (In fact, I think I said I hated chairs. I was so nervous that if he had informed me that his son's room was flooded, night and day, with a foot of water, I probably would have let out a little cry of pleasure. I probably would have said I had a rare foot disease, one that required my keeping my feet wet eight hours daily.) Then he led me up a creaky wooden staircase to my room. I told him on the way, pointedly enough, that I was a student of Buddhism. I later found out that both he and Mme. Yoshoto were Presbyterians. Late that night, as I lay awake in bed, with Mme. Yoshoto's Japanese-Malayan dinner still en masse and riding my sternum like an elevator, one or the other of the Yoshotos began to moan in his or her sleep, just the other side of my wall. It was a high, thin, broken moan, and it seemed to come less from an adult than from either a tragic, subnormal infant or a small malformed animal. (It became a regular nightly performance. I never did find out which of the Yoshotos it came from, let alone why.) When it became quite unendurable to listen to from a supine position, I got out of bed, put on my slippers, and went over in the dark and sat down on one of the floor cushions. I sat crosslegged for a couple of hours and smoked cigarettes, squashing them out on the instep of my slipper and putting the stubs in the breast pocket of my pyjamas. (The Yoshotos didn't smoke, and there were no ashtrays anywhere on the premises.) I got to sleep around five in the morning. At six-thirty, M. Yoshoto knocked on my door and advised me that breakfast would be served at six-forty-five. He asked me, through the door, if I'd slept well, and I answered, "Oui!" I then dressed--putting on my blue suit, which I thought appropriate for an instructor on the opening day of school, and a red Sulka tie my mother had given me--and, without washing, hurried down the hall to the Yoshotos' kitchen. Mme. Yoshoto was at the stove, preparing a fish breakfast. M. Yoshoto, in his B.V.D.'s and trousers, was seated at the kitchen table, reading a Japanese newspaper. He nodded to me, non-committally. Neither of them had ever looked more inscrutable. Presently, some sort of fish was served to me on a plate with a small but noticeable trace of coagulated catsup along the border. Mme. Yoshoto asked me, in English--and her accent was unexpectedly charming--if I would prefer an egg, but I said, "Non, non, madame--merci!" I said I never ate eggs. M. Yoshoto leaned his newspaper against my water glass, and the three of us ate in silence; that is, they ate and I systematically swallowed in silence. After breakfast, without having to leave the kitchen, M. Yoshoto put on a collarless shirt and Mme. Yoshoto took off her apron, and the three of us filed rather awkwardly downstairs to the instructors' room. There, in an untidy pile on M. Yoshoto's broad desk, lay some dozen or more unopened, enormous, bulging, Manilla envelopes. To me, they had an almost freshly brushed-and-combed look, like new pupils. M. Yoshoto assigned me to my desk, which was on the far, isolated side of the room, and asked me to be seated. Then, with Mme. Yoshoto at his side, he broke open a few of the envelopes. He and Mme. Yoshoto seemed to examine the assorted contents with some sort of method, consulting each other, now and then, in Japanese, while I sat across the room, in my blue suit and Sulka tie, trying to look simultaneously alert and patient and, somehow, indispensable to the organization. I took out a handful of soft-lead drawing pencils, from my inside jacket pocket, that I'd brought from New York with me, and laid them out, as noiselessly as possible, on the surface of my desk. Once, M. Yoshoto glanced over at me for some reason, and I flashed him an excessively winning smile. Then, suddenly, without a word or a look in my direction, the two of them sat down at their respective desks and went to work. It was about seven-thirty. Around nine, M. Yoshoto took off his glasses, got up and padded over to my desk with a sheaf of papers in his hand. I'd spent an hour and a half doing absolutely nothing but trying to keep my stomach from growling audibly. I quickly stood up as he came into my vicinity, stooping a trifle in order not to look disrespectfully tall. He handed me the sheaf of papers he'd brought over and asked me if I would kindly translate his written corrections from French into English. I said, "Oui, monsieur!" He bowed slightly, and padded back to his own desk. I pushed my handful of soft-lead drawing pencils to one side of my desk, took out my fountain pen, and fell--very nearly heartbroken--to work. Like many a really good artist, M. Yoshoto taught drawing not a whit better than it's taught by a so-so artist who has a nice flair for teaching. With his practical overlay work--that is to say, his tracing-paper drawings imposed over the student's drawings--along with his written comments on the backs of the drawings--he was quite able to show a reasonably talented student how to draw a recognizable pig in a recognizable sty, or even a picturesque pig in a picturesque sty. But he couldn't for the life of him show anyone how to draw a beautiful pig in a beautiful sty (which, of course, was the one little technical bit his better students most greedily wanted sent to them through the mail). It was not, need I add, that he was consciously or unconsciously being frugal of his talent, or deliberately unprodigal of it, but that it simply wasn't his to give away. For me, there was no real element of surprise in this ruthless truth, and so it didn't waylay me. But it had a certain cumulative effect, considering where I was sitting, and by the time lunch hour rolled around, I had to be very careful not to smudge my translations with the sweaty heels of my hands. As if to make things still more oppressive, M. Yoshoto's handwriting was just barely legible. At any rate, when it came time for lunch, I declined to join the Yoshotos. I said I had to go to the post office. Then I almost ran down the stairs to the street and began to walk very rapidly, with no direction at all, through a maze of strange, underprivileged-looking streets. When I came to a lunch bar, I went inside and bolted four "Coney Island Red-Hots" and three muddy cups of coffee. On the way back to Les Amis Des Vieux Maitres, I began to wonder, first in a familiar, faint-hearted way that I more or less knew from experience how to handle, then in an absolute panic, if there had been anything personal in M. Yoshoto's having used me exclusively as a translator all morning. Had old Fu Manchu known from the beginning that I was wearing, among other misleading attachments and effects, a nineteen-year-old boy's moustache? The possibility was almost unendurable to consider. It also tended to eat slowly away at my sense of justice. Here I was--a man who had won three first-prizes, a very close friend of Picasso's (which I actually was beginning to think I was)--being used as a translator. The punishment didn't begin to fit the crime. For one thing, my moustache, however sparse, was all mine; it hadn't been put on with spirit gum. I felt it reassuringly with my fingers as I hurried back to school. But the more I thought about the whole affair, the faster I walked, till finally I was almost trotting, as if any minute I half-expected to be stoned from all directions. Though I'd taken only forty minutes or so for lunch, both the Yoshotos were at their desks and at work when I got back. They didn't look up or give any sign that they'd heard me come in. Perspiring and out of breath, I went over and sat down at my desk. I sat rigidly still for the next fifteen or twenty minutes, running all kinds of brand-new little Picasso anecdotes through my head, just in case M. Yoshoto suddenly got up and came over to unmask me. And, suddenly, he did get up and come over. I stood up to meet him--head on, if necessary--with a fresh little Picasso story, but, to my horror, by the time he reached me I was minus the plot. I chose the moment to express my admiration for the goose-in-flight picture hanging over Mme. Yoshoto. I praised it lavishly at some length. I said I knew a man in Paris--a very wealthy paralytic, I said--who would pay M. Yoshoto any price at all for the picture. I said I could get in touch with him immediately if M. Yoshoto was interested. Luckily, however, M. Yoshoto said the picture belonged to his cousin, who was away visiting relatives in Japan. Then, before I could express my regret, he asked me--addressing me as M. DaumierSmith--if I would kindly correct a few lessons. He went over to his desk and returned with three enormous, bulging envelopes, and placed them on my desk. Then, while I stood dazed and incessantly nodding and feeling my jacket where my drawing pencils had been repocketed, M. Yoshoto explained to me the school's method of instruction (or, rather, its nonexistent method of instruction). After he'd returned to his own desk, it took me several minutes to pull myself together. All three students assigned to me were English-language students. The first was a twenty-three-year-old Toronto housewife, who said her professional name was Bambi Kramer, and advised the school to address her mail accordingly. All new students at Les Amis Des Vieux Maitres were requested to fill out questionnaire forms and to enclose photographs of themselves. Miss Kramer had enclosed a glossy, eight by ten print of herself wearing an anklet, a strapless bathing suit, and a white-duck sailor's cap. On her questionnaire form she stated that her favorite artists were Rembrandt and Walt Disney. She said she only hoped that she could some day emulate them. Her sample drawings were clipped, rather subordinately, to her photograph. All of them were arresting. One of them was unforgettable. The unforgettable one was done in florid wash colors, with a caption that read: "Forgive Them Their Trespasses." It showed three small boys fishing in an odd-looking body of water, one of their jackets draped over a "No Fishing!" sign. The tallest boy, in the foreground of the picture, appeared to have rickets in one leg and elephantiasis in the other--an effect, it was clear, that Miss Kramer had deliberately used to show that the boy was standing with his feet slightly apart. My second student was a fifty-six-year-old "society photographer" from Windsor, Ontario, named R. Howard Ridgefield, who said that his wife had been after him for years to branch over into the painting racket. His favorite artists were Rembrandt, Sargent, and "Titan," but he added, advisedly, that he himself didn't care to draw along those lines. He said he was mostly interested in the satiric rather than the arty side of painting. To support this credo, he submitted a goodly number of original drawings and oil paintings. One of his pictures--the one I think of as his major picture--has been as recallable to me, over the years, as, say, the lyrics of "Sweet Sue" or "Let Me Call You Sweetheart." It satirized the familiar, everyday tragedy of a chaste young girl, with belowshoulder-length blond hair and udder-size breasts, being criminally assaulted in church, in the very shadow of the altar, by her minister. Both subjects' clothes were graphically in disarray. Actually, I was much less struck by the satiric implications of the picture than I was by the quality of workmanship that had gone into it. If I hadn't known they were living hundreds of miles apart, I might have sworn Ridgefield had had some purely technical help from Bambi Kramer. Except under pretty rare circumstances, in any crisis, when I was nineteen, my funny bone invariably had the distinction of being the very first part of my body to assume partial or complete paralysis. Ridgefield and Miss Kramer did many things to me, but they didn't come at all close to amusing me. Three or four times while I was going through their envelopes, I was tempted to get up and make a formal protest to M. Yoshoto. But I had no clear idea just what sort of form my protest might take. I think I was afraid I might get over to his desk only to report, shrilly: "My mother's dead, and I have to live with her charming husband, and nobody in New York speaks French, and there aren't any chairs in your son's room. How do you expect me to teach these two crazy people how to draw?" In the end, being long self-trained in taking despair sitting down, I managed very easily to keep my seat. I opened my third student's envelope. My third student was a nun of the order of Sisters of St. Joseph, named Sister Irma, who taught "cooking and drawing" at a convent elementary school just outside Toronto. And I haven't any good ideas concerning where to start to describe the contents of her envelope. I might just first mention that, in place of a photograph of herself, Sister Irma had enclosed, without explanation, a snapshot of her convent. It occurs to me, too, that she left blank the line in her questionnaire where the student's age was to be filled in. Otherwise, her questionnaire was filled out as perhaps no questionnaire in this world deserves to be filled out. She had been born and raised in Detroit, Michigan, where her father had been a "checker for Ford automobiles." Her academic education consisted of one year of high school. She had had no formal instruction in drawing. She said the only reason she was teaching it was that Sister somebody had passed on and Father Zimmermann (a name that particularly caught my eye, because it was the name of the dentist who had pulled out eight of my teeth)-Father Zimmermann had picked her to fill in. She said she had "34 kittys in my cooking class and 18 kittys in my drawing class." Her hobbies were loving her Lord and the Word of her Lord and "collecting leaves but only when they are laying right on the ground." Her favorite painter was Douglas Bunting. (A name, I don't mind saying, I've tracked down to many a blind alley, over the years.) She said her kittys always liked to "draw people when they are running and that is the one thing I am terrible at." She said she would work very hard to learn to draw better, and hoped we would not be very impatient with her. There were, in all, only six samples of her work enclosed in the envelope. (All of her work was unsigned--a minor enough fact, but at the time, a disproportionately refreshing one. Bambi Kramer's and Ridgefield's pictures had all been either signed or--and it somehow seemed even more irritating--initialled.) After thirteen years, I not only distinctly remember all six of Sister Irma's samples, but four of them I sometimes think I remember a trifle too distinctly for my own peace of mind. Her best picture was done in water colors, on brown paper. (Brown paper, especially wrapping paper, is very pleasant, very cosy to paint on. Many an experienced artist has used it when he wasn't up to anything grand or grandiose.) The picture, despite its confining size (it was about ten by twelve inches), was a highly detailed depiction of Christ being carried to the sepulchre in Joseph of Arimathea's garden. In the far right foreground, two men who seemed to be Joseph's servants were rather awkwardly doing the carrying. Joseph of Arimathea followed directly behind them--bearing himself, under the circumstances, perhaps a trifle too erectly. At a respectably subordinate distance behind Joseph came the women of Galilee, mixed in with a motley, perhaps gate-crashing crowd of mourners, spectators, children, and no less than three frisky, impious mongrels. For me, the major figure in the picture was a woman in the left foreground, facing the viewer. With her right hand raised overhead, she was frantically signalling to someone--her child, perhaps, or her husband, or possibly the viewer--to drop everything and hurry over. Two of the women, in the front rank of the crowd, wore halos. Without a Bible handy, I could only make a rough guess at their identity. But I immediately spotted Mary Magdalene. At any rate, I was positive I had spotted her. She was in the middle foreground, walking apparently self-detached from the crowd, her arms down at her sides. She wore no part of her grief, so to speak, on her sleeve--in fact, there were no outward signs at all of her late, enviable connections with the Deceased. Her face, like all the other faces in the picture, had been done in a cheap-priced, ready-made flesh-tint. It was painfully clear that Sister Irma herself had found the color unsatisfactory and had tried her unadvised, noble best to tone it down somehow. There were no other serious flaws in the picture. None, that is, worthy of anything but cavilling mention. It was, in any conclusive sense, an artist's picture, steeped in high, high, organized talent and God knows how many hours of hard work. One of my first reactions, of course, was to run with Sister Irma's envelope over to M. Yoshoto. But, once again, I kept my seat. I didn't care to risk having Sister Irma taken away from me. At length, I just closed her envelope with care and placed it to one side of my desk, with the exciting plan to work on it that night, in my own time. Then, with far more tolerance than I'd thought I had in me, almost with good will, I spent the rest of the afternoon doing overlay corrections on some male and female nudes (sans sex organs) that R. Howard Ridgefield had genteely and obscenely drawn. Toward dinner time, I opened three buttons of my shirt and stashed away Sister Irma's envelope where neither thieves, nor, just to play safe, the Yoshotos, could break in. A tacit but iron-bound procedure covered all evening meals at Les Amis Des Vieux MaRres. Mme. Yoshoto got up from her desk promptly at five-thirty and went upstairs to prepare dinner, and Mr. Yoshoto and I followed--fell into single file, as it were--at six sharp. There were no side trips, however essential or hygienic. That evening, however, with Sister Irma's envelope warm against my chest, I had never felt more relaxed. In fact, all through dinner, I couldn't have been more outgoing. I gave away a lulu of a Picasso story that had just reached me, one that I might have put aside for a rainy day. M. Yoshoto scarcely lowered his Japanese newspaper to listen to it, but Mme. Yoshoto seemed responsive, or, at least, not unresponsive. In any case, when I was finished with it, she spoke to me for the first time since she had asked me that morning if I would like an egg. She asked me if I were sure I wouldn't like a chair in my room. I said quickly, "Non, non-merci, madame." I said that the way the floor cushions were set right up against the wall, it gave me a good chance to practice keeping my back straight. I stood up to show her how sway-backed I was. After dinner, while the Yoshotos were discussing, in Japanese, some perhaps provocative topic, I asked to be excused from the table. M. Yoshoto looked at me as if he weren't quite sure how I'd got into his kitchen in the first place, but nodded, and I walked quickly down the hall to my room. When I had turned on the overhead light and closed the door behind me, I took my drawing pencils out of my pocket, then took off my jacket, unbuttoned my shirt, and sat down on a floor cushion with Sister Irma's envelope in my hands. Till past four in the morning, with everything I needed spread out before me on the floor, I attended to what I thought were Sister Irma's immediate, artistic wants. The first thing I did was to make some ten or twelve pencil sketches. Rather than go downstairs to the instructors' room for drawing paper, I drew the sketches on my personal notepaper, using both sides of the sheet. When that was done, I wrote a long, almost an endless, letter. I've been as saving as an exceptionally neurotic magpie all my life, and I still have the next-to-the-last draft of the letter I wrote to Sister Irma that June night in 1939. I could reproduce all of it here verbatim, but it isn't necessary. I used the bulk of the letter, and I mean bulk, to suggest where and how, in her major picture, she'd run into a little trouble, especially with her colors. I listed a few artist's supplies that I thought she couldn't do without, and included approximate costs. I asked her who Douglas Bunting was. I asked where I could see some of his work. I asked her (and I knew what a long shot it was) if she had ever seen any reproductions of paintings by Antonello da Messina. I asked her to please tell me how old she was, and assured her, at great length, that the information, if given, wouldn't go beyond myself. I said the only reason that I was asking was that the information would help me to instruct her more efficiently. Virtually in the same breath, I asked if she were allowed to have visitors at her convent. The last few lines (or cubic feet) of my letter should, I think, be reproduced here--syntax, punctuation, and all. . . . Incidentally, if you have a command of the French language, I hope you will let me know as I am able to express myself very precisely in that language, having spent the greater part of my youth chiefly in Paris, France. Since you are quite obviously concerned about drawing running figures, in order to convey the technique to your pupils at the Convent, I am enclosing a few sketches I have drawn myself that may be of use. You will see that I have drawn them rather rapidly and they are by no means perfect or even quite commendable, but I believe they will show you the rudiments about which you have expressed interest. Unfortunately the director of the school does not have any system in the method of teaching here, I am very much afraid. I am delighted that you are already so well advanced, but I have no idea what he expects me to do with my other students who are very retarded and chiefly stupid, in my opinion. Unfortunately, I am an agnostic; however, I am quite an admirer of St. Francis of Assisi from a distance, it goes without saying. I wonder if perhaps you are thoroughly acquainted with what he (St. Francis of Assisi) said when they were about to cauterise one of his eyeballs with a red-hot, burning iron? He said as follows: "Brother Fire, God made you beautiful and strong and useful; I pray you be courteous to me." You paint slightly the way he spoke, in many pleasant ways, in my opinion. Incidentally, may I ask if the young lady in the foreground in the blue outfit is Mary Magdalene? I mean in the picture we have been discussing, of course. If she is not, I have been sadly deluding myself. However, this is no novelty. I hope you will consider me entirely at your disposal as long as you are a student at Les Amis Des Vieux Maitres. Frankly, I think you are greatly talented and would not even be slightly startled if you developed into a genius before many years have gone by. I would not falsely encourage you in this matter. That is one reason why I asked you if the young lady in the foreground in the blue outfit was Mary Magdalene, because if it was, you were using your incipient genius somewhat more than your religious inclinations, I am afraid. However, this is nothing to fear, in my opinion. With sincere hope that you are enjoying completely perfect health, I am, Very respectfully yours, (signed) JEAN DE DAUMIER-SMITH Staff Instructor Les Amis Des Vieux Maltres P.S. I have nearly forgotten that students are supposed to submit envelopes every second Monday to the school. For your first assignment will you kindly make some outdoor sketches for me? Do them very freely and do not strain. I am unaware, of course, how much time they give you for your personal drawing at your Convent and hope you will advise me. Also I beg you to buy those necessary supplies I took the liberty of advocating, as I would like you to begin using oils as soon as possible. If you will pardon my saying so, I believe you are too passionate to paint just in watercolors and never in oils indefinitely. I say that quite impersonally and do not mean to be obnoxious; actually, it is intended as a compliment. Also please send me all of your old former work that you have on hand, as I am eager to see it. The days will be insufferable for me till your next envelope arrives, it goes without saying. If it is not overstepping myself, I would greatly appreciate your telling me if you find being a nun very satisfactory, in a spiritual way, of course. Frankly, I have been studying various religions as a hobby ever since I read volumes 36, 44, 45 of the Harvard Classics, which you may be acquainted with. I am especially delighted with Martin Luther, who was a Protestant, of course. Please do not be offended by this. I advocate no doctrine; it is not my nature to do so. As a last thought, please do not forget to advise me as to your visiting hours, as my weekends are free as far as I know and I may happen to be in your environs some Saturday by chance. Also please do not forget to inform me if you have a reasonable command of the French language, as for all intents and purposes I am comparatively speechless in English owing to my varied and largely insensible upbringing. I mailed my letter and drawings to Sister Irma around three-thirty in the morning, going out to the street to do it. Then, literally overjoyed, I undressed myself with thick fingers and fell into bed. Just before I fell asleep, the moaning sound again came through the wall from the Yoshotos' bedroom. I pictured both Yoshotos coming to me in the morning and asking me, begging me, to hear their secret problem out, to the last, terrible detail. I saw exactly how it would be. I would sit down between them at the kitchen table and listen to each of them. I would listen, listen, listen, with my head in my hands--till finally, unable to stand it any longer, I would reach down into Mme. Yoshoto's throat, take up her heart in my hand and warm it as I would a bird. Then, when all was put right, I would show Sister Irma's work to the Yoshotos, and they would share my joy. The fact is always obvious much too late, but the most singular difference between happiness and joy is that happiness is a solid and joy a liquid. Mine started to seep through its container as early as the next morning, when M. Yoshoto dropped by at my desk with the envelopes of two new students. I was working on Bambi Kramer's drawings at the time, and quite spleenlessly, knowing as I did that my letter to Sister Irma was safely in the mail. But I was no where even nearly prepared to face the freakish fact that there were two people in the world who had less talent for drawing than either Bambi or R. Howard Ridgefield. Feeling virtue go out of me, I lit a cigarette in the instructors' room for the first time since I'd joined the staff. It seemed to help, and I turned back to Bambi's work. But before I'd taken more than three or four drags, I felt, without actually glancing up and over, that M. Yoshoto was looking at me. Then, for confirmation, I heard his chair being pushed back. As usual, I got up to meet him when he came over. He explained to me, in a bloody irritating whisper, that he personally had no objection to smoking, but that, alas, the school's policy was against smoking in the instructors' room. He cut short my profuse apologies with a magnanimous wave of his hand, and went back over to his and Mme. Yoshoto's side of the room. I wondered, in a real panic, how I would manage to get sanely through the next thirteen days to the Monday when Sister Irma's next envelope was due. That was Tuesday morning. I spent the rest of the working day and all the working portions of the next two days keeping myself feverishly busy. I took all of Bambi Kramer's and R. Howard Ridgefield's drawings apart, as it were, and put them together with brand-new parts. I designed for both of them literally dozens of insulting, subnormal, but quite constructive, drawing exercises. I wrote long letters to them. I almost begged R. Howard Ridgefield to give up his satire for a while. I asked Bambi, with maximum delicacy, to please hold off, temporarily, submitting any more drawings with titles kindred to "Forgive Them Their Trespasses." Then, Thursday mid-afternoon, feeling good and jumpy, I started in on one of the two new students, an American from Bangor, Maine, who said in his questionnaire, with wordy, Honest-John integrity, that he was his own favorite artist. He referred to himself as a realist-abstractionist. As for my after-school hours, Tuesday evening I took a bus into Montreal proper and sat through a Cartoon Festival Week program at a third-rate movie house--which largely entailed being a witness to a succession of cats being bombarded with champagne corks by mice gangs. Wednesday evening, I gathered up the floor cushions in my room, piled them three high, and tried to sketch from memory Sister Irma's picture of Christ's burial. I'm tempted to say that Thursday evening was peculiar, or perhaps macabre, but the fact is, I have no bill-filling adjectives for Thursday evening. I left Les Amis after dinner and went I don't know where--perhaps to a movie, perhaps for just a long walk; I can't remember, and, for once, my diary for 1939 lets me down, too, for the page I need is a total blank. I know, though, why the page is a blank. As I was returning from wherever I'd spent the evening--and I do remember that it was after dark--I stopped on the sidewalk outside the school and looked into the lighted display window of the orthopedic appliances shop. Then something altogether hideous happened. The thought was forced on me that no matter how coolly or sensibly or gracefully I might one day learn to live my life, I would always at best be a visitor in a garden of enamel urinals and bedpans, with a sightless, wooden dummy-deity standing by in a marked-down rupture truss. The thought, certainly, couldn't have been endurable for more than a few seconds. I remember fleeing upstairs to my room and getting undressed and into bed without so much as opening my diary, much less making an entry. I lay awake for hours, shivering. I listened to the moaning in the next room and I thought, forcibly, of my star pupil. I tried to visualize the day I would visit her at her convent. I saw her coming to meet me--near a high, wire fence--a shy, beautiful girl of eighteen who had not yet taken her final vows and was still free to go out into the world with the Peter Abelard-type man of her choice. I saw us walking slowly, silently, toward a far, verdant part of the convent grounds, where suddenly, and without sin, I would put my arm around her waist. The image was too ecstatic to hold in place, and, finally, I let go, and fell asleep. I spent all of Friday morning and most of the afternoon at hard labor trying, with the use of overlay tissue, to make recognizable trees out of a forest of phallic symbols the man from Bangor, Maine, had consciously drawn on expensive linen paper. Mentally, spiritually, and physically, I was feeling pretty torpid along toward four-thirty in the afternoon, and I only half stood up when M. Yoshoto came over to my desk for an instant. He handed something to me--handed it to me as impersonally as the average waiter distributes menus. It was a letter from the Mother Superior of Sister Irma's convent, informing M. Yoshoto that Father Zimmermann, through circumstances outside his control, was forced to alter his decision to allow Sister Irma to study at Les Amis Des Vieux Maitres. The writer said she deeply regretted any inconveniences or confusions this change of plans might cause the school. She sincerely hoped that the first tuition payment of fourteen dollars might be refunded to the diocese. The mouse, I've been sure for years, limps home from the site of the burning ferris wheel with a brand-new, airtight plan for killing the cat. After I'd read and reread and then, for great, long minutes, stared at the Mother Superior's letter, I suddenly broke away from it and wrote letters to my four remaining students, advising them to give up the idea of becoming artists. I told them, individually, that they had absolutely no talent worth developing and that they were simply wasting their own valuable time as well as the school's. I wrote all four letters in French. When I was finished, I immediately went out and mailed them. The satisfaction was short-lived, but very, very good while it lasted. When it came time to join the parade to the kitchen for dinner, I asked to be excused. I said I wasn't feeling well. (I lied, in 1939, with far greater conviction than I told the truth--so I was positive that M. Yoshoto looked at me with suspicion when I said I wasn't feeling well.) Then I went up to my room and sat down on a cushion. I sat there for surely an hour, staring at a daylit hole in the window blind, without smoking or taking off my coat or loosening my necktie. Then, abruptly, I got up and brought over a quantity of my personal notepaper and wrote a second letter to Sister Irma, using the floor as a desk. I never mailed the letter. The following reproduction is copied straight from the original. Montreal, Canada June 28, 1939 DEAR SISTER IRMA, Did I, by chance, say anything obnoxious or irreverent to you in my last letter that reached the attention of Father Zimmermann and caused you discomfort in some way? If this is the case, I beg you to give me at least a reasonable chance to retract whatever it was I may have unwittingly said in my ardor to become friends with you as well as student and teacher. Is this asking too much? I do not believe it is. The bare truth is as follows: If you do not learn a few more rudiments of the profession, you will only be a very, very interesting artist the rest of your life instead of a great one. This is terrible, in my opinion. Do you realize how grave the situation is? It is possible that Father Zimmermann made you resign from the school because he thought it might interfere with your being a competent nun. If this is the case, I cannot avoid saying that I think it was very rash of him in more ways than one. It would not interfere with your being a nun. I live like an evil-minded monk myself. The worst that being an artist could do to you would be that it would make you slightly unhappy constantly. However, this is not a tragic situation, in my opinion. The happiest day of my life was many years ago when I was seventeen. I was on my way for lunch to meet my mother, who was going out on the street for the first time after a long illness, and I was feeling ecstatically happy when suddenly, as I was coming in to the Avenue Victor Hugo, which is a street in Paris, I bumped into a chap without any nose. I ask you to please consider that factor, in fact I beg you. It is quite pregnant with meaning. It is also possible that Father Zimmermann caused you to stop matriculating for the reason perhaps that your convent lacks funds to pay the tuition. I frankly hope this is the case, not only because it relieves my mind, but in a practical sense. If this is indeed the case, you have only to say the word and I will offer my services gratis for an indefinite period of time. Can we discuss this matter further? May I ask again when your visiting days at the convent are? May I be free to plan to visit you at the convent next Saturday afternoon, July 6, between 3 and 5 o'clock in the afternoon, dependent upon the schedule of trains between Montreal and Toronto? I await your reply with great anxiety. With respect and admiration, Sincerely yours, (signed) JEAN DE DAUMIER-SMITH Staff Instructor Les Amis Des Vieux Maltres P.S. In my last letter I casually asked if the young lady in the blue outfit in the foreground of your religious picture was Mary Magdalene, the sinner. If you have not as yet replied to my letter, please go on refraining. It is possible that I was mistaken and I do not willfully invite any disillusions at this point in my life. I am willing to stay in the dark. Even today, as late as now, I have a tendency to wince when I remember that I brought a dinner suit up to Les Amis with me. But bring one I did, and after I'd finished my letter to Sister Irma, I put it on. The whole affair seemed to call out for my getting drunk, and since I had never in my life been drunk (for fear that excessive drinking would shake the hand that painted the pictures that copped the three first prizes, etc.), I felt compelled to dress for the tragic occasion. While the Yoshotos were still in the kitchen, I slipped downstairs and telephoned the Windsor Hotel--which Bobby's friend, Mrs. X, had recommended to me before I'd left New York. I reserved a table for one, for eight o'clock. Around seven-thirty, dressed and slicked up, I stuck my head outside my door to see if either of the Yoshotos were on the prowl. I didn't want them to see me in my dinner jacket, for some reason. They weren't in sight, and I hurried down to the street and began to look for a cab. My letter to Sister Irma was in the inside pocket of my jacket. I intended to read it over at dinner, preferably by candlelight. I walked block after block without so much as seeing a cab at all, let alone an empty one. It was rough going. The Verdun section of Montreal was in no sense a dressy neighborhood, and I was convinced that every passer-by was giving me a second, basically censorious look. When, finally, I came to the lunch bar where I'd bolted the "Coney Island Red-Hots" on Monday, I decided to let my reservation at the Hotel Windsor go by the board. I went into the lunch bar, sat down in an end booth, and kept my left hand over my black tie while I ordered soup, rolls and black coffee. I hoped that the other patrons would think I was a waiter on his way to work. While I was on my second cup of coffee, I took out my unmailed letter to Sister Irma and reread it. The substance of it seemed to me a trifle thin, and I decided to hurry back to Les Amis and touch it up a bit. I also thought over my plans to visit Sister Irma, and wondered if it might not be a good idea to pick up my train reservations later that same evening. With those two thoughts in mind--neither of which really gave me the sort of lift I needed--I left the lunch bar and walked rapidly back to school. In the nine o'clock twilight, as I approached the school building from across the street, there was a light on in the orthopedic appliances shop. I was startled to see a live person in the shopcase, a hefty girl of about thirty, in a green, yellow and lavender chiffon dress. She was changing the truss on the wooden dummy. As I came up to the show window, she had evidently just taken off the old truss; it was under her left arm (her right "profile" was toward me), and she was lacing up the new one on the dummy. I stood watching her, fascinated, till suddenly she sensed, then saw, that she was being watched. I quickly smiled--to show her that this was a nonhostile figure in the tuxedo in the twilight on the other side of the glass--but it did no good. The girl's confusion was out of all normal proportion. She blushed, she dropped the removed truss, she stepped back on a stack of irrigation basins--and her feet went out from under her. I reached out to her instantly, hitting the tips of my fingers on the glass. She landed heavily on her bottom, like a skater. She immediately got to her feet without looking at me. Her face still flushed, she pushed her hair back with one hand, and resumed lacing up the truss on the dummy. It was just then that I had my Experience. Suddenly (and I say this, I believe, with all due self-consciousness), the sun came up and sped toward the bridge of my nose at the rate of ninety-three million miles a second. Blinded and very frightened--I had to put my hand on the glass to keep my balance. The thing lasted for no more than a few seconds. When I got my sight back, the girl had gone from the window, leaving behind her a shimmering field of exquisite, twice-blessed, enamel flowers. I backed away from the window and walked around the block twice, till my knees stopped buckling. Then, without daring to venture another look into the shop window, I went upstairs to my room and lay down on my bed. Some minutes, or hours later, I made, in French, the following brief entry in my diary: "I am giving Sister Irma her freedom to follow her own destiny. Everybody is a nun." (Tout le monde est une nonne. ) Before going to bed for the night, I wrote letters to my four just-expelled students, reinstating them. I said a mistake had been made in the administration department. Actually, the letters seemed to write themselves. It may have had something to do with the fact that, before sitting down to write, I'd brought a chair up from downstairs. It seems altogether anticlimactic to mention it, but Les Amis Des Vieux Maitres closed down less than a week later, for being improperly licensed (for not being licensed at all, as a matter of fact). I packed up and joined Bobby, my stepfather, in Rhode Island, where I spent the next six or eight weeks, till art school reopened, investigating that most interesting of all summer-active animals, the American Girl in Shorts. Right or wrong, I never again got in touch with Sister Irma. Occasionally, I still hear from Bambi Kramer, though. The last I heard, she'd branched over into designing her own Christmas cards. They'll be something to see, if she hasn't lost her touch.
|
De Daumier-Smith kék korszaka (Hungarian)Ha volna valami értelme – mint ahogy nincs – ilyesmivel kezdeni az elbeszélést, szívesen ajánlanám az alábbi történetet, ha van egyáltalán valami értéke, s különösen ha akadnak benne pikáns részletek, néhai mostohaapám, a pikantériát kedvelő Robert Agadganian – vagy ahogy fiatalabb korában mindenki nevezte, engem is beleértve: Bobby – emlékének, aki egy-két viselt dolgát bizonyára megbánva, mégis egyetlen zokszó nélkül hunyt el 1947-ben, trombózisban. Vállalkozó szellemű, rendkívül vonzó, nemes lelkű férfiú volt. (Miután hosszú éveken át makacsul megtagadtam tőle e regényes jelzőket, élet-halál kérdésnek tartom legalább most elismerni róla.) Szüleim nyolcéves koromban, 1928 telén váltak el, s anyám tavasz végén már férjhez is ment Bobby Agadganianhez. Egy év múlva, mikor a Wall Streeten beütött a nagy krach, Bobby mindkettőjük egész vagyonát elvesztette, kivéve – úgy látszik – valami bűvös varázspálcát. Mindenesetre az történt, hogy Bobby, a bekracholt tőzsdés és bukott bon vivant úgyszólván egyik napról a másikra új alakban kelt életre: mint a magánkézben levő amerikai képtárak és szépművészeti múzeumok valamiféle társulásának nem éppen szakképzett ügynöke és becsüse. Meglehetősen vegyes összetételű triónk néhány hét múlva, 1930 elején, New Yorkból Párizsba költözött, mert Bobby úgy látta, hogy ott nagyobb sikerrel űzheti új foglalkozását. Tízéves, hideg, hogy ne mondjam, jéghideg természetű kölyök lévén, a nagy változást – legalábbis tudtommal – minden különösebb megrázkódtatás nélkül vészeltem át. Csak akkor készültem ki, mikor kilenc év múlva, három hónappal anyám halála után, visszahurcolkodtunk New Yorkba, de akkor aztán rémesen. Emlékszem egy jellemző esetre, mindössze egy-két nappal azután történt, hogy Bobby meg én New Yorkba érkeztünk. Állva utaztam egy zsúfolt buszon a Lexington Avenue-n, a sofőrülés melletti zománcozott rúdba kapaszkodva, fenekemmel a mögöttem álló pasas fenekének préselődve. Jó néhány háztömb mellett elrobogtunk, s a sofőr többször is erélyesen ránk szólt, akik ott az elülső ajtó közelében szorongtunk, hogy „húzódjunk a kocsi belsejébe!”. Néhányan közülünk megpróbáltak engedelmeskedni a felszólításnak. Néhányan azonban nem mozdultunk. Az ingerült sofőr – kihasználva az alkalmat, hogy az egyik jelzőlámpa pirosra váltott – végül is nagy lendülettel hátrafordult az ülésén, s mivel éppen én álltam mögötte, rám nézett. Tizenkilenc éves kamasz voltam, sapka nélkül, csúnya pattanásokkal teli, alacsony homlokom fölött fekete, nem túlságosan tiszta, európai divatú kefefrizura díszelgett. Halk, szinte oktató hangon szólt rám. „Hé, öcskös, nem hallod, hogy vidd arrább a segged?” Azt hiszem, ez az „öcskös” borított ki. Eszem ágában se jutott kicsit közelebb hajolni hozzá – hogy legalább olyan diszkréten, olyan de bon goút folytassam a társalgást, ahogy ő elkezdte –, hanem jó hangosan, franciául közöltem vele, hogy neveletlen, ostoba, pöffeszkedő hülye, s hogy el se tudja képzelni, mennyire utálom. Azzal büszkén bevonultam a kocsi belsejébe. De még rosszabb is lett a helyzet. Egy délután, körülbelül egy hét múlva, mikor kiléptem a Ritz Hotelből, ahol Bobby meg én bizonytalan időre megszálltunk, olyan érzésem támadt, mintha valamennyi New York-i buszból kiszedték volna az üléseket, kirakták volna az utcára, s a székek körül teljes iramban folyna egy óriási zenés kiszorító. Talán még hajlandó is lettem volna beszállni a játékba, ha a manhattani egyházközség külön diszpenzációval garantálja, hogy a többi játékos egytől egyig tisztelettudóan állva marad, amíg én helyet nem foglalok. Mikor kiderült, hogy ilyesmire semmi remény, erélyesebb lépésre szántam el magam. Fohászkodni kezdtem, hogy tűnjön el a városból mindenki, adassék meg nekem, hogy egyedül lehessek – e-gy-e-d-ü-l-; s lévén pontosan ez az az ima, amely New Yorkban ritkán kallódik el vagy érkezik meg késve a címzetthez, abban a szempillantásban tömény magánnyá változott minden, amihez csak hozzá értem. A délelőttöket meg a kora délutáni órákat – legalábbis testben – egy képzőművészeti iskolában töltöttem a Negyvennyolcadik utca és a Lexington Avenue sarkán. Halálosan utáltam a dolgot. (A Párizsból való elutazásunk előtti héten három első díjat nyertem a Freiburg Képtárban rendezett Országos Ifjúsági Kiállításon. Miközben átkeltünk Amerikába, egész úton a kabinunk falitükrében nézegettem magam, mert úgy vettem észre, hogy külsőleg nyugtalanítóan hasonlítok El Grecóra.) A késő délutáni órákat hetenként háromszor egy fogorvos székében töltöttem; rövid néhány hónap alatt nyolc fogamat húzták ki, köztük három elülsőt is. A hét két másik napján rendszerint a képtárakban kóboroltam a délutáni órákban, főleg az Ötvenhetedik utcában, s fitymálva nézegettem az amerikai új generáció műveit. Esténként általában olvasni szoktam. Megvettem a Harvard Klasszikusok teljes sorozatát – főleg azért, mert Bobby kijelentette, hogy a könyvek nem férnek el a lakosztályunkban –, és szinte perverz mohósággal végigolvastam mind az ötven kötetet. S szinte majdnem minden éjszaka felállítottam festőállványomat a két ágy közt, a hálószobában, amelyet kénytelen voltam megosztani Bobbyval, és festettem. 1939-es naptáram szerint egyetlen hónap alatt tizennyolc olajfestményt készítettem. Egyáltalán nem érdektelen, hogy a tizennyolc közül tizenhét önarckép volt. Néha azonban – nyilván mikor múzsán szeszélyeskedett – festés helyett karikatúrákat rajzoltam. Az egyik még most is megvan. Egy férfi barlangszerű, tátott szája látható rajta: a fogorvosa kezeli. A férfi nyelve egy közönséges százdolláros bankjegy, s a fogorvos éppen azt mondja neki szomorúan, franciául: „Azt hittem, a zápfoga megmenthető, de tartok tőle, hogy a nyelvét ki kell húzni.” Kedvenc karikatúrám volt. Bobby meg én körülbelül olyan összeillő szobatársak voltunk, amilyen – mondjuk – egy rendkívül elnéző harvardi utolsó éves meg egy rendkívül pimasz cambridge-i gólya lehet. S ahogy múltak a hetek, és lassanként rájöttünk, hogy mindketten ugyanabba a halott asszonyba vagyunk szerelmesek, végleg reménytelenné vált a helyzet. A felfedezés nyomán valamiféle kísérteties kis „csak-ön-után-uram” viszony alakult ki köztünk. Már ott tartottunk, hogy ha egymásba botlottunk a fürdőszoba küszöbén, kezdtünk vidáman egymásra vigyorogni. 1939 májusában, körülbelül tíz hónappal az után, hogy Bobby meg én bevonultunk a Ritzbe, egy quebeci újságban (annak a tizenhat francia nyelvű újságnak és folyóiratnak egyikében, amelyre költséget nem kímélve előfizettem) felfedeztem egy negyedhasábos hirdetést, amelyet egy montreali képzőművészeti levelező iskola igazgatósága tett közzé. A hirdetés felhívta a megfelelő képesítéssel rendelkező tanárokat – még azt is hozzátéve, hogy nem tudja elég fortement felhívni őket –, hogy sürgősen kérjék Kanada legújabb, leghaladóbb képzőművészeti levelező iskolájában való alkalmaztatásukat. Az igazgatóság kikötötte, hogy a tanári állásra pályázóknak folyékonyan kell tudniuk franciául és angolul, s hogy csak szolid, feddhetetlen jellemű egyének pályázhatnak. A Les Amis Des Vieux Maîtres nyári tanfolyama hivatalos megnyitásának napját június tizedikében jelölte meg a hirdetés. A pályázók küldjék el megtekintés céljából néhány művüket, amely mind a művészi, mind a reklámrajz területén való jártasságukat bizonyítja, Monsieur I. Yoshoto directeur-nek, a Tokiói Császári Képzőművészeti Akadémia volt tagjának. Mivel szinte elviselhetetlenül erőt vett rajtam az érzés, hogy a munkakör betöltésére alkalmas vagyok, azonnal elő is vettem Bobby ágya alól kis táskagépét, és hosszú, terjengős levelet írtam – franciául – M. Yoshotónak: hogy elkészülhessek vele, valamennyi délelőtti órámat kénytelen voltam elbliccelni a Lexington Avenue-n levő képzőművészeti iskolában. Az első bekezdés majdnem három oldalra terjedt, s csupa hanta volt. Az írtam benne, hogy huszonkilenc éves vagyok, és Honoré Daumier unokaöccse. Meg azt, hogy csak nemrég, feleségem halála után hagytam el dél-franciaországi kis birtokomat s jöttem át Amerikába, ahol – hangsúlyoztam, hogy csak átmenetileg – egyik beteg rokonomnál lakom. Közöltem, hogy kisgyerekkorom óta festek, s csak Pablo Picassónak, szüleim egyik legrégibb és legkedvesebb barátjának tanácsára hallgatva nem rendeztem még műveimből kiállítást. De máris sok olaj- és vízfestményem díszíti a legelőkelőbb – és egyáltalán nem nouveau riche – párizsi családok otthonának falait, és képeim korunk néhány igen félelmetes műkritikusának figyelmét magukra vonták. Feleségem korai, tragikus halála után, amelyet ulcération cancéreuse okozott, a legkomolyabban foglalkoztam a gondolattal, hogy soha többé nem veszek ecsetet a kezembe. Az utóbbi időben azonban olyan anyagi veszteségek értek, hogy kénytelen voltam ezt a fölöttébb komoly résolution-omat megváltoztatni. Kijelentettem, hogy rendkívül nagy megtiszteltetésnek fogom érezni, ha megtekintés céljából elküldhetem néhány művemet a Les Amis Des Vieux Maîtres-be, mihelyt párizsi ügynököm, akinek természetesen trés pressé írok, utánam küldi őket. Maradok tisztelettel Jean de Daumier-Smith. Az álnév kiválasztása majdnem annyi időmbe került, mint az egész levél megírása. Átlátszó selyempapírra írtam a levelet, de a Ritz Hotel borítékjába dugtam. Miután ráragasztottam egy expressz bélyeget, amelyet Bobby felső fiókjában találtam, levittem a levelet a szálló halljába, és postára adtam. Közben megálltam a postatisztviselő asztalánál (aki szemmel láthatólag ki nem állhatott), és alarmíroztam, hogy de Daumier-Smith névre levelem fog érkezni. Aztán fél három körül besurrantam a Negyvennyolcadik utcában lévő képzőművészeti iskola anatómiaórájára, amely már háromnegyed kettőkor megkezdődött. Ez volt az első eset, amikor úgy éreztem, hogy évfolyamtársaim aránylag elviselhetők. A következő négy napon minden szabad időmet, sőt a napnak néhány olyan óráját is felhasználva, amellyel nem rendelkezhettem volna egészen szabadon, készítettem körülbelül egy tucatnyi – ha nem több –, véleményem szerint tipikusan amerikai üzleti hirdetést. Elsősorban vízfestékkel dolgoztam, de – hadd lássák, hogy ehhez is értek – néhány vonalas rajzot is készítettem. Rajzoltam premierre induló estélyi ruhás figurákat, amint éppen kilépnek a limuzinból – karcsú, magas, rendkívül elegáns párok voltak, akiket az élet szemmel láthatólag sohasem sebzett meg – talán nem is volt sebezhető pontjuk. Rajzoltam türkizkék úszómedencék körül fehér asztaloknál üldögélő, napbarnított, fehér szmokingos ifjú óriásokat, amint meglehetősen jó hangulatban koccintgatnak valamilyen olcsó, de tüntetően újdivatú szódás whiskyvel. Rajzoltam pirospozsgás, plakátszerű gyerekeket, akik amúgy is majd kicsattantak az egészségtől és az életörömtől, de azért – jól nevelt gyerekekhez illően – maguk elé tartják üres csészéjüket és még kérnek egy kis reggelit. Rajzoltam kacagó, begyes lányokat, akik gondtalanul vízisíznek a világban, mivel védve vannak az afféle nemzeti csapások ellen, mint az ínyvérzés, szeplő, ápolatlan haj vagy az előnytelen és hibás életbiztosítás. Rajzoltam háziasszonyokat, akiknek – mindaddig, míg nem jutottak hozzá a megfelelő szappanpehelyhez – kócos volt a hajuk, rossz a testtartásuk, gyermekeik halálra idegesítették őket, férjük elhidegült tőlük, s vörös (de finom vonalú) kezükkel rendetlen (de hatalmas) konyhákban kellett szorgoskodniuk. Mikor a reklámrajzokkal elkészültem, azonnal feladtam őket M. Yoshoto címére, vagy féltucatnyi nem reklám jellegű festményemmel együtt, amelyet még Franciaországból hoztam magammal. A küldeményhez mellékeltem egy véleményem szerint kurta kis levélkét is, amelyben éppen csak hogy elkezdtem fölvázolni egy nagyon emberi kis történetet arról, hogyan jutottam el, teljesen magányosan és a legkülönbözőbb sorscsapásoktól sújtva, de a legtisztább romantikus hagyományok szerint, hivatásom hűvös, hófödte, elszigetelt csúcsaira. A következő néhány nap borzasztóan feszült várakozásban telt el, de egy hét se kellett hozzá, s máris megérkezett M. Yoshoto válaszlevele, amelyben értesített, hogy hajlandó tanárként alkalmazni a Les Amis Des Vieux Maîtres-ben. A levél angolul volt írva, noha én előzőleg franciául írtam. (Később arra következtettem, hogy M.Yoshoto, aki angolul nem tudott, csak franciául, a levél megírását valamilyen okból Mme Yoshotóra bízta, aki úgy-ahogy tudott angolul.) M. Yoshoto közölte, hogy valószínűleg a nyári tanfolyam lesz az év leglátogatottabb tanfolyama, s csak június 24-én kezdődik. Ezek szerint, hangsúlyozta, majdnem öt hetem van rá, hogy függő ügyeimet elintézzem. Azokkal a csapásokkal kapcsolatban, amelyek az utóbbi időben érzelmi és pénzügyi vonatkozásban értek, őszinte és határtalan együttérzéséről biztosított. Kifejezte azt a reményét, hogy már június 23-án, azaz vasárnap jelentkezni tudok a Les Amis Des Vieux Maîres-ben, amikor is alkalmam lesz tájékozódni munkakörömről és „tartós barátságot” kötni a tanári kar többi tagjával (a tanári kar, mint később megtudtam, rajtam kívül mindössze két tagból állt, személy szerint M. Xoshotóból és Mme Yoshotóból). Mélységesen sajnálta, hogy az iskola irányelvei nem teszik lehetővé az útiköltség előlegezését az új tanárok számára. A kezdő fizetés heti huszonnyolc dollár – ami, mint M. Yoshoto maga is megállapította, nem valami nagy összeg, mivel azonban emellett még lakás és koszt is jár, s mivel úgy érzi, hogy bennem igazi hivatástudat él, annak a reményének adott kifejezést, hogy mindez nem szegi kedvemet. Távirati válaszomat, hogy az állást elfogadom, türelmetlenül, megérkezésemet pedig a legnagyobb örömmel várja, s marad őszinte tisztelettel új barátom és munkaadóm, I. Yoshoto, a Tokiói Császári Képzőművészeti Akadémia volt tagja. A távirat, amelyben közöltem, hogy az állást elfogadom, öt percen belül elment. Izgatottságomban, vagy talán mert bűntudatot éreztem, hogy Bobby telefonján adom fel a táviratot, szokásomtól eltérően szántszándékkal megfékeztem bőbeszédűségemet, s tíz szóban fogalmaztam meg a választ. Aznap este hétkor, amikor lementem az Ovális Terembe, ahol együtt szoktunk vacsorázni Bobbyval, bosszankodva láttam, hogy vendéget hozott magával. Addig egyetlen szóval sem említettem, nem is céloztam rá, hogy iskolán kívül miket művelek újabban, s alig vártam, hogy a nagy újságot közölhessem vele – s ezzel alaposan elképesszem –, ha kettesben leszünk. A vendég különben egy nagyon csinos fiatal hölgy volt, még csak néhány hónapja vált el, Bobby sokat járt vele, magam is találkoztam már vele néhányszor. Alapjában véve vonzó teremtés volt, de minden igyekezetét, hogy barátságos legyen hozzám, és megpróbáljon rávenni, hogy kibújjak páncélomból, vagy legalább a sisakomat levegyem, burkolt felhívásnak értelmeztem, hogy az első adandó alkalommal – vagyis mihelyt Bobbyt, aki kétségtelenül öreg volt hozzá, faképnél hagyhatja – feküdjem le vele. A vacsora alatt ellenséges és szűkszavú voltam. Végül, mikor már a feketénél tartottunk, röviden vázoltam új nyári tervemet. Mikor elhallgattam, Bobby néhány egészen értelmes kérdést tett fel. Hidegen, nagyon kurtán válaszoltam rájuk, mivel úgy éreztem, hogy az adott helyzetben én vagyok a princ. – Hát ez igazán nagyon érdekes! – állapította meg Bobby vendége, s leplezetlen szemérmetlenséggel máris azt várta, hogy az asztal alatt odacsúsztassam neki montreali címemet. – Azt hittem, velem jössz Rhode Islandbe – mondta Bobby. – Ugyan drágám, ne legyen már ilyen borzasztóan ünneprontó – szólt rá Mrs. X. – Szó sincs róla, de azért nem bántam volna, ha egy kicsit többet tudok a dologról – felelte Bobby. Én azonban esküdni mertem volna rá, hogy gondolatban máris a Rhode Islandig lefoglalt vasúti hálófülkét cseréli át olcsóbb hálóhelyre. – Igazán mondom, ez a legaranyosabb, legcukibb dolog, amit életemben hallottam – fordult felém barátságosan Mrs. X. Tekintetében csak úgy szikrázott a romlottság. Azon a vasárnapon, amikor a montreali Windsor állomáson leszálltam a vonatról, kétsoros, nyersszínű gabardinöltöny díszelgett rajtam (szörnyen büszke voltam rá), meg sötétkék flaneling, minta nélküli sárga nyakkendő, fehér betétes barna cipő, panamakalap (Bobby ruhatárából került ki, s meglehetősen kicsi volt nekem) és vörösesbarna, mindössze háromhetes bajusz. M. Yoshoto kijött elém az állomásra. Pöttöm, legfeljebb öt láb magas emberke volt, meglehetősen piszkos vászonruhában, fekete cipőben és körös-körül felhajtott karimájú fekete nemezkalapban. Miközben kezet fogtunk, a világért se mosolyodott volna el, sőt, úgy emlékszem, még csak nem is szólt egy szót sem. Arckifejezése – ez a jelző Sax Rohmer franciára fordított Fu Mancsu-regényeiből jutott tüstént az eszembe – kifürkészhetetlen volt. Én viszont – magam se tudom, miért – fülig elvigyorodtam. Nemhogy visszafojtani nem, de abbahagyni is alig tudtam a vigyorgást. A Windsor állomástól buszon kellett utazni néhány mérföldet az iskoláig. Nem hinném, hogy M. Yoshoto öt szónál többet szólt volna az egész úton. Én viszont, annak ellenére, vagy éppen azért, mert így hallgatott, szüntelenül fecsegtem, a lábamat keresztbe vetve egyik bokám a térdemre fektettem, s a zoknimmal itattam fel a tenyeremen kiütköző verítéket. Nemcsak azt éreztem kényszerítően szükségesnek, hogy korábbi hazugságaimat – hogy rokonságban vagyok Daumier-vel, meghalt a feleségem, s van egy kis földbirtokom Dél-Franciaországban – megismételjem, hanem azt is, hogy kiselőadást tartsak róluk. Végül, nem akarva tovább időzni ezeknél a fájdalmas emlékeknél (s csakugyan kezdtek már kissé fájdalmas érzéseket kelteni bennem), nagy lendülettel új témára: szüleim legrégibb és legkedvesebb barátjára, Pablo Picassóra tértem át. Csak úgy emlegettem, hogy le pauvre Picasso. (Nem árt, ha megemlítem, hogy azért választottam éppen Picassót, mert úgy gondoltam, őt ismerik legjobban a francia festők közül Amerikában. Kanadát pedig minden további nélkül csak Amerika egyik részének tekintettem.) M. Yoshoto épülésére elmeséltem – a bukott óriás iránt őszinte részvét tetszetős látszatát igyekezve kelteni –, hányszor tettem fel a kérdést: „M. Picasso, ou allez vous?” –, s hogy a mester, válaszul erre a mindent átfogó kérdésre, sose mulasztotta el, hogy lassan, ólomsúlyú léptekkel végigsétáljon műtermén, hosszan elnézze Les Saltimbanques című művének egy kis reprodukcióját, és elmerengjen eljátszott hajdani dicsőségén. Picassóval mindig az volt a baj, magyaráztam M. Yoshotónak, mikor leszálltunk a buszról, hogy soha nem hallgatott senkire, még legbensőbb barátaira sem. A Les Amis Des Vieux Maîtres 1939-ben egy keskeny, nagyon szegényes külsejű, kétemeletes épület – valójában egy bérház – első emeletét foglalta el, Montreal legkevésbé vonzó negyedében, Verdunben. Az iskola közvetlenül egy ortopédszaküzlet fölött volt. A tulajdonképpeni Les Amis Des Vieux Maîtres csupán egyetlen tágas helyiségből és egy parányi, retesz nélküli latrinából állt. Mindazonáltal csodálatosan lenyűgöző hatást gyakorolt rám, amikor beléptem. És teljes joggal. A „tanári szoba” falai tele voltak aggatva egy csomó bekeretezett képpel – egytől egyik vízfestmény volt –, M. Yoshoto festette őket. Álmomban néha még most is megjelenik előttem egy rendkívül halványkék égen röpülő fehér lúd, a madár tollazatán pedig – és ez az egyik legmerészebb és legtökéletesebb festői bravúr, amelyet valaha is láttam – ott csillog az ég kéksége, illetőleg az ég kékségének étosza. A kép pontosan Mme Yoshoto íróasztala fölött függött. Ettől volt olyan impozáns a terem – ettől és még egy-két majdnem ugyanilyen tökéletes festménytől. Mme. Yoshoto, gyönyörű, fekete és cseresznyepiros selyemkimonóban, éppen a padlót söpörte egy rövid nyelű söprűvel, amikor M. Yoshoto meg én beléptünk a tanári szobába. Őszülő asszony volt, férjénél legalább egy fejjel magasabb, vonásai inkább maláji, mint japán nőre emlékeztettek. Abbahagyta a söprögetést, elénk jött, és M. Yoshoto röviden bemutatott bennünket egymásnak. Az asszonyt éppolyan kifürkészhetetlennek találtam, mint M. Yoshotót, sőt talán még kifürkészhetetlenebbnek. Aztán M. Yoshoto felajánlotta, hogy felvezet a szobámba, amelyből, mint mondotta (franciául), csak nemrég költözött el a fia, aki Brit Columbiába ment dolgozni, egy farmra. (Miután a buszon teljes némaságba burkolózott, örültem, hogy végre egyfolytában ennyit beszél, s igen lelkesen hallgattam.) Mentegetőzni kezdett, amiért fia szobájában egyetlen szék sincs – csak párnák hevernek a padlón –, én azonban sietve meggyőztem róla, hogy ez számomra valóságos mennyei ajándék. (Sőt, úgy rémlik, azt is mondtam, hogy ki nem állhatom a székeket. Olyan izgatott voltam, hogy ha azt adja tudtomra, hogy fia szobáját éjjel-nappal lábnyi magas víz borítja, talán még rikoltok is egyet örömömben. Valószínűleg azt állítottam volna, hogy valami ritkán előforduló lábbetegségben szenvedek, amelynek egyedüli gyógymódja, ha mindennap nyolc óra hosszat vízben áztatom a lábam.) Aztán egy nyikorgó falépcsőn felvezetett a szobámba. Közben, nem minden célzatosság nélkül, elmeséltem neki, hogy sokat foglalkoztam a buddhizmussal. Később tudtam meg, hogy ő is meg Mme Yoshoto is presbiteriánusok. Késő éjszaka – még ébren feküdtem az ágyban, mert Mme Yoshoto japáni-maláji módra készített vacsorája még mindig en masse járkált föl-alá a gyomromban, mint valami lift – a fal túloldalán, de pontosan mellettem, valamelyik Yoshoto nyöszörögni kezdett álmában. Magas, vékony, fájdalmas nyöszörgés volt, mintha nem is felnőtt, hanem valami szerencsétlen, csenevész gyermek vagy torz kis állat torkából szakadt volna ki. (Ez a produkció minden éjjel rendszeresen megismétlődött. Sose tudtam meg, hogy a Yoshotók közül melyik nyöszörgött, se azt, hogy miért.) Mikor már egyszerűen nem bírtam fekvő helyzetben tovább hallgatni, fölkeltem, bebújtam a papucsomba, átmentem a sötétben a szoba túlsó sarkába, és leültem a padlóra, az egyik párnára. Vagy két óra hosszat ültem ott keresztbe tett lábbal és cigarettáztam. A cigarettákat a papucsom rüsztjén nyomtam el, és a csikkeket a pizsamám felső zsebébe dugtam. (A Yoshotók nem dohányoztak, egyetlen hamutartó sem akadt az egész házban.) Hajnali öt körül tudtam csak elaludni. Fél hétkor M. Yoshoto kopogtatott az ajtómon, és közölte, hogy háromnegyed hétkor reggelizünk. Megkérdezte, csak úgy az ajtón keresztül, hogy jól aludtam-e, s én azt mondtam rá: „Oui!” Aztán felöltöztem – a kék öltönyöm vettem fel, mert úgy gondoltam, hogy az évnyitó napján ez illik egy tanárhoz, meg azt a piros Sulka nyakkendőt, amit még anyámtól kaptam –, és anélkül, hogy megmosakodtam volna, gyorsan átmentem Yoshotóék konyhájába. Mme Yoshoto a tűzhelynél foglalatoskodott, halat sütött reggelire. M. Yoshoto, trikóban és nadrágban, a konyhaasztalnál ült, és egy japán újságot olvasott. Közömbös biccentéssel üdvözölt. Kifürkészhetetlenebbek már nem is lehettek volna. Néhány pillanat múlva előttem állt egy tányéron valami halféleség, körülötte kevéske, éppen csak hogy észrevehető sűrű mártással. Mme Yoshoto megkérdezte ugyan, angolul – meglepően bájos kiejtéssel beszélt –, hogy nem óhajtok-e inkább egy tojást, de én azt mondtam, hogy „Non, neon, madame – merci!” Azt állítottam, hogy sose szoktam tojást enni. M. Yoshoto nekitámasztotta az újságot a vizespoharamnak, s mind a hárman némán enni kezdtünk; azaz hogy ők némán ettek, én meg némán, módszeresen nyeltem. Reggeli után már nem is hagytuk el a konyhát. M. Yoshoto fölvett egy gallér nélküli inget, Mme Yoshoto pedig levetette a kötényét, s hármasban, libasorban, meglehetősen komikusan, lemasíroztunk a tanári szobába. M. Yoshoto széles íróasztalán, rendetlenül egymásra dobálva, legalább egy tucatnyi fölbontatlan, tömött, barna csomagolópapírból készült hatalmas boríték hevert. Az én szememben úgy festettek, mintha frissen fésült és lenyalt kisiskolások lettek volna. M. Yoshoto az íróasztalomra mutatott – a másik kettőtől elszigetelve, a terem túlsó végében állt –, és felkért, hogy foglaljak helyet. Aztán Mme Yoshoto segédletével felbontott néhány borítékot. Úgy látszik valamiféle rendszer szerint végigvizsgálták a borítékok tartalmát, s közben néha – japánul – tárgyaltak is egymással, én meg ezalatt a terem másik végében ültem, kék öltönyömben és a Sulka nyakkendővel, igyekeztem szolgálatkész és türelmes képet vágni, s egyáltalában úgy viselkedni, mint aki nélkülözhetetlen az iskola szervezetében. Belső zsebemből kivettem egy marékra való puha rajzceruzát, amit New Yorkból hoztam magammal, s amilyen csöndesen csak tudtam, kiraktam őket magam elé az asztalra. M. Yoshoto egyszer – nem tudom, miért – felém pillantott, mire én rendkívül megnyerő mosolyt villantottam rá. Aztán a két Yoshoto, anélkül, hogy hozzám csak egy szót is szólt vagy akár csak felém pillantott volna, egyszerre csak leült, mind a kettő a maga asztalához, és munkához látott. Ez fél nyolc körül történt. Kilenc óra tájban M. Yoshoto levette szemüvegét, felállt, és egy csomó papírral a kezében átslattyogott az íróasztalomhoz. A közben eltelt másfél óra alatt a szó szoros értelmében nem csináltam semmit, legfeljebb azt igyekeztem megakadályozni, hogy a gyomrom hallhatóan korogjon. Mikor M. Yoshoto a közelembe ért, gyorsan fölálltam, és kicsit meggörnyedtem, hogy tűnjek olyan tiszteletlenül magasnak mellette. M. Yoshoto átadta a magával hozott papírcsomót, és megkért, hogy legyek szíves a rájuk írt utasításokat franciáról angolra fordítani. „Oui, monsieur!” – feleltem. Yoshoto kicsit meghajolt, és visszaslattyogott íróasztalához. Én meg az asztal szélére toltam maréknyi puha rajzceruzámat, elővettem a töltőtollam, és – fölöttébb lesújtva – munkához láttam. Mint a legtöbb igazi művész, M. Yoshoto sem tanította semmivel sem jobban a rajzot, mint egy középszerű művész tanította volna, akinek van némi tehetsége a tanításhoz. Praktikus „ráfektető” módszerével – ami alatt azt kell érteni, hogy a maga átlátszó papírra készített rajzait ráhelyezte a növendékek rajzaira –, meg a rajzok hátlapjára írt megjegyzéseivel kétségkívül meg tudott tanítani egy elfogadható képességekkel rendelkező növendéket arra, hogyan kell egy disznót meg disznóólat úgy lerajzolni, hogy rá lehessen ismerni, sőt akár arra is, hogy a disznó meg a disznóól mutatós is legyen. De ha agyonütik se tudott volna megtanítani rá senkit, hogyan kell egy disznót meg disznóólat úgy lerajzolni, hogy az csakugyan szép legyen (márpedig tehetségesebb tanítványai természetesen éppen arra vágytak a legsóvárabban, hogy ezt a kis technikai fogást tanítsa meg nekik levelezés útján). Hozzá kell tennem, hogy nem azért, mintha akarva vagy akaratlanul fukarkodott volna a tehetségével, nem akarta volna fölöslegesen elpazarolni: egyszerűen nem volt képes másnak átadni. Számomra ebben a könyörtelen igazságban nem volt semmi meglepő, nem is tört le különösebben. De azért volt benne valami nyomasztó; tudva, hogy mégiscsak egy rajziskolában csücsülök, s déltájban bizony már nagyon kellett vigyáznom, nehogy izzadt tenyeremmel elmázoljam a lefordított szövegeket. S hogy még nyomasztóbb legyen a dolog, M. Yoshoto írását alig lehetett elolvasni. Mire dél lett, mindenesetre elment tőle a kedvem, hogy a Yoshotókkal ebédeljek. Azt mondtam, hogy a postára kell mennem. Aztán szinte futva siettem le a lépcsőn, ki az utcára, és gyors léptekkel, de teljesen céltalanul elindultam az ismeretlen, nyomorúságos utcák labirintusában. Mikor egy falatozóhoz értem, bementem, bekaptam négy pár virslit, és felhajtottam három csésze zaccos feketét. Útban visszafelé a Les Amis Des Vieux Maîtres-be, elkezdtem tűnődni – először csak szokott félénkségem vett rajtam erőt, amelyet már megtanultam többé-kevésbé leküzdeni, de aztán határozottan pánikba estem –, nincs-e valami személyemmel kapcsolatos oka, hogy M. Yoshoto a délelőtt folyamán kizárólag csak fordítónak használt. Hátha az öreg Fu Mancsu kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy – egyéb, ugyancsak megtévesztésnek szánt kellékekről nem is beszélve – bajszom egy tizenkilenc éves fiú bajusza? Még gondolni is szinte elviselhetetlen volt erre a lehetőségre. Lassanként igazságérzetemet is kikezdte a dolog. Engem – egy olyan embert, aki három első díjat nyert és bizalmas barátja Picassónak (mert már magam is kezdtem elhinni, hogy tényleg az vagyok) – csak fordítónak használnak! Kezdtem úgy érezni, hogy a büntetés nem áll arányban az elkövetett bűnnel. S különben is: a bajuszom, akármilyen gyér is, valóban igazi, nem masztiksszal van fölragasztva. Önmagam megnyugtatására meg is tapogattam, miközben az iskola felé siettem. De minél többet töprengtem a dolgon, annál gyorsabban lépkedtem, s végül már majdnem rohantam, mintha attól tartottam volna, hogy bármelyik pillanatban megkövezhetnek. Noha körülbelül csak negyvenpercnyi ebédidőt engedélyeztem magamnak, mire visszaértem, a két Yoshoto már az asztala mellett ült és dolgozott. Föl se néztek, s más módon se jelezték, hogy tudomást vettek megérkezésemről. Átizzadva, kifulladva mentem keresztül a termen, és leültem asztalomhoz. Legalább tizenöt-húsz percig ültem ott mereven, s mindenféle újonnan kitalált Picasso-anekdota fordult meg az agyamban, arra az esetre, ha M. Yoshoto hirtelen fölállna, és átjönne az asztalomhoz, hogy leleplezzen. És hirtelen csakugyan fölállt, és átjött az asztalomhoz. Én is fölálltam, hogy egy frissiben kitalált kis Picasso-sztorival fogadjam – vagy ha szükséges, védekezzem –, de mire az asztalomhoz ért, iszonyú rémületemre lőttek a mesének. Gyorsan felhasználtam hát a pillanatot, hogy kifejezzem bámulatomat a Mme. Yoshoto asztala fölött függő, repülő ludat ábrázoló festménnyel kapcsolatban. Féktelenül ömlengve dicsértem egy darabig. Kijelentettem, hogy ismerek valakit Párizsban – egy nagyon gazdag, béna embert –, aki minden pénzt hajlandó volna megadni M. Yoshotónak a képért. Amennyiben M. Yoshotót érdekli az ügy, mondtam, azonnal érintkezésbe léphetek az illetővel. De M. Yoshoto válasza – szerencsére – az volt, hogy a kép az unokafivéréé, aki jelenleg rokoni látogatáson van Japánban. Aztán, mielőtt még kifejezhettem volna sajnálkozásomat, felkért – és közben M. Daumier-Smithnek szólított! –, hogy legyek szíves néhány beküldött rajzot korrigálni. Átment az asztalához, három hatalmas, tömött borítékkal tért vissza és letette őket az asztalomra. Aztán, miközben én csak álltam zavartan, szünet nélkül bólogatva és zsebre vágott rajzceruzáimat keresgélve, elmagyarázta az iskola oktatási módszerét (jobban mondva nem létező oktatási módszerét). Miután visszament az asztalához, jó néhány percbe került, míg sikerült összeszednem magam. Mind a három rám kiosztott növendék angol anyanyelvű volt. Az első, egy huszonhárom éves torontói háziasszony, azt írta, hogy Bambi Kramer a művészneve, és arra kérte az iskolát, hogy a postáját is erre a névre küldjék. A Les Amis Des Vieux Maîtres valamennyi új tanítványának ki kellett töltenie egy kérdőívet, és fényképet is kellett hozzá mellékelnie. Miss Kramer egy nyolcszor tízes, csábos felvételt küldött: bokapereccel, pánt nélküli fürdőruhában, fehér vászon matrózsapkában fényképeztette le magát. A kérdőívre azt írta, hogy kedvenc festője Rembrandt és Walt Disney. Reméli, írta, hogy egyszer még lepipálhatja őket. Rajzai szinte csak úgy mellékesen voltak a fényképhez csíptetve. Mindegyik nagyon elragadó volt. Az egyik egyenesen felejthetetlen. Ez a felejthetetlen kép egy rikító színekkel pingált vízfestmény volt, a következő felirattal: „Bocsásd meg az ő vétkeiket!” A képen három kisfiú horgászott valami vízféleségben, s egyikük kabátja egy „Horgászni tilos!” feliratú táblára volt akasztva. A legnagyobb fiúnak, aki az előtérben állt, egyik lába mintha angolkóros, a másik meg elefantiázisos lett volna – Miss Kramer kétségtelenül szántszándékkal alkalmazta ezt a fogást, így akarván érzékeltetni, hogy a fiú szétvetett lábbal, kicsit félrefordulva áll. Második növendékem egy R. Howard Ridgefield nevű ötvenhat éves „társasági fényképész” volt, Ontario államban, Windsorban lakott. Azt írta, hogy a felesége üldözi évek óta, hogy változtasson szakmát, s térjen át a festészetre. Kedvenc festői Rembrandt, Sargent és „Cicián” voltak ugyan, de – alapos megfontolás eredményeként – hozzátette, hogy nem az általuk kitaposott ösvényen kíván haladni. A festészetnek, írta, sokkal inkább a szatirikus oldala érdekli, mint a művészi. Hogy hitvallását alátámassza, egész csomó eredeti rajzot és olajfestményt küldött. Egyik festménye – ezt tartom főművének – még most, évek múltán is olyan elevenen él emlékezetemben, mint például a „Drága Suzy” vagy a „Hadd hívjalak kedvesemnek” című sláger. A kép egy vállon alul érő szőke hajjal és tőgyszerű keblekkel rendelkező szűz leány megszokott, hétköznapi tragédiáját szatirizálta, amint a pap bűnösen bántalmazza a templomban, az oltár tövében. A két alak ruházatának grafikai megoldása elképesztő volt. Őszintén szólva engem sokkal kevésbé döbbentett meg a kép „szatirikus” mondanivalója, mint a belefektetett szakmai felkészültség. Ha nem tudtam volna, hogy két növendékem sok száz mérföldre lakik egymástól, esküdni mertem volna rá, hogy Ridgefield – persze, csak szakmai szempontból – Bambi Kramertől tanult egyet s mást. Tizenkilenc éves koromban, néhány nagyon ritka kivételtől eltekintve, legelőször mindig a nevetőizmaim bénultak meg részben vagy egészben, ha kritikus helyzetbe kerültem. Ridgefield és Miss Kramer sok mindent kiváltott belőlem, csak éppen szórakozni nem tudtam rajtuk. Miközben átnéztem borítékjaik tartalmát, háromszor-négyszer is elfogott a kísértés, hogy felugorjak, és óvást emeljek M. Yoshotónál. Csak azt nem láttam világosan, milyen formában fogalmazhatnám meg a dolgot. Úgy rémlik, már-már attól féltem, hogy egyszerűen odamegyek az íróasztalához, és ráripakodom: „Anyám meghalt, és most kénytelen vagyok együtt lakni elbűvölő férjével, ráadásul New Yorkban senki sem beszél franciául, és ön fiának a szobájában egyetlen szék sincs. Hogyan kívánhatja hát tőlem, hogy ezt a két őrültet megtanítsam rajzolni?” De végül is – elég alapos gyakorlatom lévén a csüggedt, kétségbeesett hangulatban való üldögélésben – sikerült aránylag könnyen uralkodnom magamon. Felbontottam a harmadik borítékot. Harmadik növendékem egy apáca volt, Irma nővérnek hívták, és „háztartástant meg rajzot” tanított Toronto közelében, a Szent József-rend egyik zárdájának elemi iskolájában. Őszintén szólva igazán nem is tudom, mivel kezdjem beszámolómat ennek a borítéknak a tartalmáról. Talán azt említem meg először, hogy Irma nővér maga helyett – minden magyarázat nélkül – a zárdáról küldött fényképet. Ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy a kérdőíven üresen hagyta azt a rovatot, ahová a növendékek életkorát kellett beírni. Különben olyan gondosan töltötte ki a kérdőívet, ahogy tán semmiféle kérdőívet se érdemes kitölteni e földi életben. Michigan államban, Detroitban született és nevelkedett, édesapja „meós volt a Ford autógyárban”. A középiskolának csak az első osztályát végezte el. Rajzoktatásban sohase részesült. Tanítani csak azért tanít, írta, mert X. Y. nővér elhalálozott, és Zimmermann atya (ez a név azért ragadta meg különösen a figyelmemet, mert így hívták azt a fogorvost is, aki nyolc fogamat kihúzta) –, Zimmermann atya őt bízta meg, hogy lássa el az illető óráit. „Háztartástan-óráimon harmincnégy, rajzóráimon tizennyolc aranyos kiscica ül”, tette hozzá. A Kedvenc időtöltése rovatba azt írta, hogy hőn szereti az Urat meg az Úr Igéjét, és szeret „faleveleket is gyűjteni, de csak ha már lehullottak a földre”. Kedves festője Douglas Bunting volt. (Be kell vallanom, hogy évekig hiába nyomoztam utána.) Elpanaszolta, hogy az aranyos kiscicák folyton csak „olyan embereket szeretnének rajzolni, akik szaladgálnak, pedig éppen ez az, ami borzasztó nehezen megy nekem”. Nagyon szorgalmasan fog dolgozni, írta, hogy jobban megtanuljon rajzolni, s annak a reményének adott kifejezést, hogy nem leszünk nagyon türelmetlenek vele szemben. A borítékban összesen csak hat műve volt. (Egyiket sem írta alá – ami persze nem valami nagy jelentőségű dolog, de számomra akkor mérhetetlen felüdülést jelentett. Bambi Kramer és Ridgefield valamennyi képén ott szerepelt az aláírásuk vagy – s ez valahogy még dühítőbb volt – a nevük kezdőbetűje.) Tizenhárom év után nemcsak hogy pontosan emlékszem Irma nővérnek mind a hat művére, de négyre közülük kicsit túlságosan is pontosan emlékszem, s – néha úgy érzem – ez zavarja meg lelki egyensúlyom. Legjobb képe egy akvarell volt, barna papíron. (Barna papírra, különösen ha csomagolópapír, nagyon jó, mondhatnám élvezet festeni. Sok gyakorlott művész is szokta alkalmazni, amikor nem valami grandiózus művet akar alkotni.) A festmény, kis méretei ellenére (körülbelül tízszer tizenkét hüvelykes lehetett), igen aprólékos részletességgel ábrázolta Krisztus sírba tételét Arimateai József kertjében. Krisztus testét jobboldalt, a kép előterében, két férfi – valószínűleg József két szolgája – cipelte a sír felé, elég ügyetlenül. Közvetlenül mögöttük lépkedett Arimateai József, a helyzethez képest talán kissé túlságosan is kihúzta magát. Józsefet tiszteletteljes távolságban követték a galileai nők, elvegyülve a – valószínűleg hívatlan – gyászolók, nézők és gyermekek tarka tömegében, akik közt legalább három virgonc kutya is ugrándozott tiszteletlenül. Én az előtérben balra, arccal a néző felé álló nőt tartottam a kép főfigurájának. Feje fölé emelt jobbjával kétségbeesetten integetett valakinek – a gyerekének, a férjének vagy talán a nézőnek –, hogy hagyjon abba mindent és rohanjon gyorsan oda. A sokaság élén két nőnek glória lebegett a feje fölött. Mivel nem volt kéznél Bibliám, csak halványan sejtettem, kik lehetnek. Mária Magdolnára azonban rögtön ráismertem. Legalábbis biztosra vettem, hogy ő az. Az előtérben, középen, a sokaságtól feltűnően elkülönülve lépkedett, karja ernyedten csüngött le oldalán. Nem viselt, hogy úgy mondjam, özvegyi fátyolt – az igazság az, hogy egyáltalán semmiféle külső jel nem árulkodott a Megboldogulttal való egykori, irigylésre méltó kapcsolatáról. Arca, akárcsak a képen látható többi figuráé, olcsó, készen kapható testszínű festékkel készült. Kínosan szembeszökő volt, hogy ezt a színt maga Irma nővér sem találta megfelelőnek, és megpróbálta saját elgondolása és legjobb tudása szerint tompítani valahogy. Egyéb komoly hiba nem akadt a képen. Azaz csak a mindenáron gáncsoskodni akarás lelhetett volna egyéb hibát rajta. Mindent összevetve: igazi művész rendkívül tehetséges, s csak az isten tudja hány órai kemény munkával készült alkotása volt. A kép láttán szinte az első gondolatom az volt persze, hogy Irma nővér borítékjával M. Yoshotóhoz rohanok. De megint csak nem mozdultam a helyemről. Nem kockáztathattam meg, hogy Irma nővért elvegyék tőlem. Végül is vigyázva visszadugtam a képeket a borítékba, és az asztal szélére tettem őket. Szívdobogva azt terveztem, hogy majd éjjel, saját kedvtelésemre dolgozom rajtuk. Aztán a délután hátralevő részében – sokkal nagyobb türelemmel, mint amekkorára képesnek hittem magam, sőt majdnem hogy jóakarattal – átlátszó papírt fektettem R. Howard Ridgefield néhány finomkodó, de trágár rajzára, és igyekeztem egy-két férfi és női aktot (sans nemi szervek) korrigálni. Mikor a vacsora ideje közeledett, kigomboltam három gombot az ingemen, és Irma nővér borítékját a biztonság kedvéért keblembe rejtettem, ahol se tolvajok, se a Yoshotók nem férhetnek hozzá. A Les Amis Des Vieux Maîtres-ben a vacsora szertartása mindig bizonyos íratlan, de szigorú szabályok szerint folyt le. Mme Yoshoto pontosan fél hatkor állt fel az asztala mellől, és indult vacsorát készíteni, M. Yoshoto meg én pedig pontosan hatkor mentünk utána, szinte libasorban. Kitérőkről sem tisztálkodási, sem egyéb nyomós okból szó sem lehetett. Aznap este azonban, Irma nővér borítékjával a keblemen, mégis olyan megkönnyebbültnek éreztem magam, mint még soha. Sőt a vacsora alatt a szokottnál is jobban sziporkáztam. Jókedvemben még egy frissiben kitalált, különleges Picasso-anekdotát is elsütöttem, noha félretehettem volna valamelyik esős napra. M. Yoshoto éppen csak hogy lejjebb eresztette egy kicsit a japán újságot, miközben meséltem, Mme Yoshotót azonban mintha érdekelte, vagy legalábbis kevésbé nem érdekelte volna a történet. Amikor befejeztem, mindenesetre megszólalt, reggel óta, amikor megkérdezte, hogy nem óhajtok-e inkább egy tojást, első ízben. Megkérdezte, hogy igazán nem szeretnék-e egy széket a szobámba. „Non, non – merci, madame” – feleltem sietve. Kijelentettem, hogy ha a párnákat ügyesen helyezem el a fal mellett, módomban van gyakorolni, egy egyenesen tartsam a hátam. Még fel is álltam, hogy megmutassam neki, milyen görnyedten tartom magam. Vacsora után, mikor a két Yoshoto elkezdett japánul diskurálni, lehet, hogy valami izgalmas témáról, engedélyt kértem, hogy távozhassam az asztal mellől. M. Yoshoto először úgy nézett rám, mint aki nem egészen biztos benne, hogy kerültem a konyhájába, de aztán bólintott, mire gyorsan a szobámba siettem. Mikor meggyújtottam a villanyt, és bezártam magam mögött az ajtót, elővettem zsebemből a rajzceruzákat, aztán levettem a zakóm, kigomboltam az ingem, és Irma nővér borítékjával a kezemben leültem a padlóra, egy párnára. Mindent, ami kellett, kiraktam magam elé a padlóra, és majdnem hajnali négyig azzal foglalkoztam, amire véleményem szerint Irma nővérnek művészi fejlődése érdekében sürgős szüksége volt. Először is készítettem tíz-tizenkét ceruzavázlatot. Mivel nem akartam rajzpapírért a tanári szobába lemenni, a skicceket a levélpapíromra rajzoltam, igénybe véve a lap mindkét oldalát. Mikor ez megvolt, írtam egy hosszú, szinte vég nélküli levelet. Egész életemben gyűjtögető életmódot folytattam, mint valami különlegesen idegbajos szarka, így aztán még mindig őrzöm annak a levélnek a legutolsó vázlatát is, amelyet 1939-ben, azon a júniusi éjszakán írtam Irma nővérnek. Az egészet lemásolhatnám szó szerint, de fölösleges. A köbméternyi levélben – csakugyan akkora volt – elmagyaráztam, hol és milyen kisebb hibákat követett el főművén, főleg a színezésben. Felsoroltam néhány festékfajtát, amelyek nélkül véleményem szerint nem boldogulhat, s azt is hozzátettem, hogy körülbelül mibe kerülnek. Megkérdeztem, kicsoda Douglas Bunting, meg hogy hol találhatnám meg az illető egy-két művét. Megkérdeztem, pedig tudtam, hogy ezzel már túllövök a célon, látta-e már reprodukcióban Antonello da Mesina valamelyik festményét. Megkértem, hogy írja meg, hány éves, és hosszadalmasan biztosítottam felőle, hogy amennyiben elárulja, rajtam kívül senki más nem fogja megtudni. Azt állítottam, hogy csak azért kérem erre, mert életkora ismeretében eredményesebben tudnám tanítani. S úgyszólván egy szuszra azt is megkérdeztem tőle, szabad-e látogatókat fogadnia a zárdában. Azt hiszem, nem árt, ha levelem utolsó néhány sorát (azaz köbdeciméterét) mégiscsak szó szerint lemásolom – úgy, ahogy írtam, megtartva a fordulatokat, írásjeleket, meg minden. „...Mellesleg szólva, ha bírja a francia nyelvet, szeretném, ha tudatná velem, ugyanis igazán pontosan csak azon a nyelven tudom kifejezni magam, mivel ifjúságom nagyobbik részét Franciaországban, főleg Párizsban töltöttem. Mivel úgy látom, hogy nagyon érdekli a szaladó alakok ábrázolásának technikája, mert szeretné megtanítani rá növendékeit a zárdában, mellékelten küldök néhány skiccet, magam rajzoltam őket, talán hasznukat tudja venni. Nyilván észre fogja venni, hogy a vázlatok kissé kapkodva készültek, egyáltalán nem nevezhetők tökéleteseknek, nem is valami szépek, mégis úgy gondolom, segítségére lesznek azoknak az alapvető fogásoknak elsajátításában, amelyek iránt, mint írta, érdeklődik. Sajnos, úgy látom, iskolánk igazgatójának tanítási módszerében egyáltalán nincs rendszer. Rendkívül örülök, hogy Ön már ilyen szépen előrehaladt, viszont fogalmam sincs róla, mit képzel az igazgatóm, mit kezdhetek többi tanítványommal, akik bizony nagyon kezdetleges fokon állnak, és ráadásul ostobák is, legalábbis szerintem. Sajnos én szabadgondolkodó vagyok; mindazonáltal, talán mondanom se kell, ha távolról is, de őszinte csodálója vagyok Assisi Szent Ferencnek. Szeretném tudni, olvasta-e, mit mondott (Assisi Szent Ferenc), amikor izzó tüzes vassal ki akarták égetni az egyik szemét? Azt mondta: hogy „Tűz testvér, téged Isten gyönyörűnek, erősnek és hasznosnak teremtett; kérlek, légy hát irgalmas hozzám.” Ön több és hízelgő vonatkozásban kicsit úgy fest, ahogy Assisi Szent Ferenc beszélt, legalábbis szerintem. Mellesleg szabad megkérdeznem, hogy az előtérben álló fiatal hölgy abban a kék szerelésben vajon Mária Magdolna-e? Természetesen arra a képére gondolok, amelyikről az előbb szó volt. Ha nem ő az, szomorú csalódást jelentene számomra. De hát nem ez lenne az első csalódás életemben. Szeretném kifejezni azt a reményemet, hogy úgy tekint, mint aki a legteljesebb mértékben a rendelkezésére állok, amíg a Les Amis Des Vieux Maîtres növendéke. Őszintén szólva, nagyon tehetségesnek tartom, és a legcsekélyebb mértékben sem lennék meglepve, ha rövid pár esztendő alatt zsenivé fejlődne. Persze nem szeretnék hamis ábrándokat kelteni Önben ebben a vonatkozásban. Ez az egyik oka annak, hogy megkérdeztem, csakugyan Mária Magdolna-e az a fiatal hölgy az előtérben abban a kék szerelésben, mert ha ez a helyzet, attól tartok, hogy bimbózó tehetségét bizonyos értelemben többre használta fel vallásos érzései kifejezésénél. Emiatt azonban semmi oka az aggodalomra, legalábbis szerintem. Remélem, hogy levelem a legjobb egészségben találja, maradok őszinte tisztelője: JEAN DE DAUMIER-SMITH, P. S. Majdnem elfelejtettem megírni, hogy növendékeinktől azt kérjük, hogy minden második hétfőre küldjenek egy boríték rajzot az iskolába. Nem tenné meg, hogy fest néhány tájképet, és mellékeli számomra legelső küldeményéhez? Egészen spontán, erőlködés nélkül fesse meg őket. Persze nem tudom, mennyi időt engedélyeznek a zárdában, hogy saját kedvtelésére rajzoljon, de remélem, közli velem. Szeretném arra is nagyon megkérni, hogy szerezze be azokat a nélkülözhetetlen festékeket, amelyeket voltam bátor javasolni, mert szeretném, ha minél hamarabb elkezdene olajjal festeni. Ha nem haragszik érte, véleményem szerint ön túl szenvedélyes ahhoz, hogy csak vízfestékkel fessen, olajjal nem. Ezt teljesen tárgyilagosan mondtam, a világért se szeretném megbántani vele; őszintén szólva bóknak szántam. Küldje el valamennyi kéznél levő régebbi művét is, nagyon szeretném azokat is látni. Mondanom se kell, hogy türelmetlenül számlálom a napokat, amíg legközelebbi küldeménye megérkezik. Ha nem tekinti túlzásnak a kérésemet, nagyon örülnék, ha megírná, hogy ön szerint kielégítő dolog-e apácának lenni, persze csak lelki vonatkozásban. Őszintén szólva kedvenc időtöltésem lett a különböző vallások tanulmányozása, amióta elolvastam a Harvard Klasszikusok 36., 44. és 45. kötetét; lehet, hogy Ön is ismeri őket. Különösen Luther Mártont élveztem nagyon, persze ő protestáns volt. Ne haragudjon, hogy ilyen őszintén beszélek. Nem helyeslek semmiféle doktrínát; nem fér össze a lelki alkatommal. Még valamit, de ezzel aztán be is fejezem: ne felejtse el megírni, mikor van látogatás Önöknél, tudtommal ugyanis hét végén szabad vagyok, és megeshetik, hogy valamelyik szombaton véletlenül arra a környékre vetődöm. Azt se felejtse el megírni, tud-e eléggé franciául, mert angol kifejezőkészségem – kétféle, jórészt értelmetlen neveltetésem következtében – alapjában véve viszonylag elég gyatra.” Hajnali fél négy körül lementem az utcára, és postára adtam az Irma nővérnek írt levelet meg a rajzokat. Aztán dagadt ujjakkal, de a szó szoros értelmében túláradó örömmel levetkőztem, és beestem az ágyba. Már majdnem elaludtam, amikor a fal másik oldaláról, a Yoshotók hálószobájából megint megütötte fülemet a nyöszörgés. Erre elkezdtem képzelődni, hogy reggel majd elém állnak a Yoshotók, könyörögve megkérnek, hallgassam meg, mi bántja őket, és részletesen meggyónják borzasztó titkukat. Pontosan láttam magam előtt, hogyan folyik majd le a dolog. Ott ülök majd kettejük közt a konyhaasztalnál, és végighallgatom először az egyiket, aztán a másikat. Arcomat tenyerembe temetve csak hallgatom, hallgatom és hallgatom őket – aztán, amikor már nem bírom tovább, lenyúlok Mme Yoshoto torkába, tenyerembe veszem a szívét, s mint egy kis madarat, melengetem. Aztán, amikor mindent rendbe hoztam, megmutatom a Yoshotóknak Irma nővér festményét, s ők együtt örvendeznek majd velem. Igaz ugyan, hogy túl későn jön rá az ember, a legdöntőbb különbség a boldogság és az öröm közt mégiscsak az, hogy a boldogság szilárd, az öröm pedig cseppfolyós. Az én örömöm másnap reggel már éppen kezdett elszivárogni tartályán keresztül, amikor M. Yoshoto az íróasztalom elé toppant, két újabb növendék borítékjával a kezében. Éppen Bambi Kramer rajzain dolgoztam, s még csak nem is voltam dühös, hiszen tudtam, hogy a levél, amit Irma nővérnek írtam, biztonságban van a postán. Arra a szörnyűségre azonban távolról sem voltam felkészülve, hogy létezhetik a földön két ember, aki még Bambinál és R. Howard Ridgefieldnél is tehetségtelenebb rajzoló. Mivel úgy éreztem, hogy elhagy az erőm – a tanári szobában akkor első ízben –, rágyújtottam egy cigarettára. Ettől mintha megkönnyebbültem volna valamicskét, s újból nekiláttam Bambi rajzainak. De alig néhány slukk után úgy éreztem – pedig fel se néztem –, hogy M. Yoshoto figyel. Aztán – nem csalt az érzésem – hallottam, hogy hátralöki a székét. Mikor az asztalomhoz ért, szokás szerint fölálltam. Átkozottul idegesítően suttogva tudtomra adta, hogy neki ugyan személy szerint nincs kifogása a dohányzás ellen, az iskola rendtartása azonban sajnos nem engedi meg a tanári szobában a dohányzást. Sűrű bocsánatkéréseimet nagylelkű kézmozdulattal leintette, és visszatért a terem másik végébe, Mme. Yoshoto mellé. Én meg, valóságos pánikba esve, azon kezdtem töprengeni, hogy bírom ki ép ésszel az elkövetkező tizenhárom napot addig a hétfőig, amelyen Irma nővér legközelebbi küldeménye esedékes. Ez kedd délelőtt volt. A nap hátralevő részében és másnap meg harmadnap megállás nélkül, lázas buzgalommal dolgoztam, amíg a munkaidő tartott. Bambi Kramer és R. Howard Ridgefield valamennyi rajzát úgyszólván darabokra szedtem, aztán vadonatúj részletekkel kiegészítve összeraktam. Szó szerint többtucatnyi sértően primitív, de vitán felül segítő szándékú rajzfeladatot agyaltam ki nekik, és mindkettőjüknek hosszú levelet írtam. R. Howard Ridgefieldnek szinte könyörögtem, hogy egy időre hagyjon fel a szatirizálással. Bambit a lehető legtapintatosabban megkértem, hogy átmenetileg ne küldjön több rajzot a „Bocsásd meg az ő vétkeiket” fajtából. Csütörtök délután aztán, megkönnyebbülten s ugyanakkor aggodalommal teli, munkába vettem két új tanítványom közül az elsőt, egy Maine államban, Bangorban lakó amerikait, aki kérdőívén terjengősen ugyan, de becsületesen bevallotta, hogy kedvenc festője önmaga. Azt is közölte, hogy az absztrakt-realizmus híve. Ami az iskola utáni órákat illeti, kedden este buszra ültem és beutaztam a szűkebb értelemben vett Montrealba, ahol egy harmadosztályú moziban végigültem egy rajzfilmsorozatot, ami azzal a következménnyel járt, hogy szemtanúja voltam, hogyan kergeti szét néhány, pezsgősdugó-bombákkal felszerelt egérbanda a macskák tüntető felvonulását. Szerda este összeszedtem a szobámban a párnákat a padlóról, hármasával egymásra raktam őket, és megpróbáltam emlékezetből felvázolni Irma nővér festményét Krisztus sírba tételéről. Már-már leírtam, hogy a csütörtök este különös vagy talán inkább kísérteties volt, pedig az igazság az, hogy nincs a szótáramban arra a csütörtök estére precíz jelző. Vacsora után eltávoztam a Les Amis-ból, de nem tudom, hol voltam, talán moziban, vagy csak sétáltam egy nagyot; egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni rá, és ez egyszer 1939-es naptáram se segít: aznapi oldala tiszta üres. Hogy miért üres, azt viszont tudom. Mikor visszatértem onnan, ahol az estémet töltöttem – arra is emlékszem, hogy sötétedés után volt –, mielőtt beléptem volna az iskola kapuján, megálltam a járdán, és szemügyre vettem az ortopédszaküzlet kivilágított kirakatát. Ekkor valami egészen borzalmas dolog történt. Ellenállhatatlan erővel tört rám a gondolat, hogy ha sikerül is egyszer megtanulnom akármilyen meggondoltan, okosan és elegánsan élni is az életet, úgy is mindig legfeljebb csak látogató leszek egy zománckacsákkal és ágytálakkal teli kertben, egy leértékelt sérvkötős, világtalan kirakati fababa-istenség oldalán. Egy ilyen gondolatot nyilván nem lehetett néhány másodpercnél tovább elviselni. Emlékszem rá, hogy felrohantam a szobámba, és ruhástul levetettem magam az ágyra; még csak ki se nyitottam a naptáramat, nemhogy beleírtam volna valamit. Órákig feküdtem álmatlanul, borzongva. Hallgattam a szomszéd szobában fel-felhangzó nyöszörgést, és gondolataimat erőszakkal ragyogó képességű tanítványomra koncentráltam. Megpróbáltam elképzelni, milyen is lesz, amikor majd meglátogatom a zárdában. Szinte láttam, amint elém jön egy magas drótkerítés mentén: félénk, csodálatosan szép, tizennyolc éves lány, aki még nem tette le a végső fogadalmat, még joga van kilépni a világi életbe egy kedvére való Pierre Abélard-szerű férfi oldalán. Láttam, amint lassan, szótlanul a zárda kertjének valamelyik távoli, zöldellő része felé ballagunk, s ott egyszerre csak ártatlanul átkarolom a derekát. Túl mámorító látomás volt ahhoz, hogy sokáig tarthasson, így aztán hagytam is elenyészni, és álomba merültem. Péntek délelőtt és majdnem egész délután megfeszített erővel dolgoztam: átlátszó papírt fektettem az erdőre, amelyet a fejlett művészi öntudattal rendelkező bangori ember drága simított és fényezett papírra rajzolt, és igyekeztem felismerhető fákat kanyarítani a fallikus jelképekből. Délután fél öt tájban, amikor M. Yoshoto egy pillanatra átjött az asztalomhoz, egészen kábult volt az agyam, s testileg-lelkileg úgy össze voltam törve, hogy éppen csak egy kicsit emelkedtem fel a székről. M. Yoshoto átadott valamit – olyan személytelenül adta át, ahogy az átlagpincér nyújtja oda az embernek az étlapot. Egy levél volt, Irma nővér zárdájának főnöknője írta. Arról értesítette M. Yoshotót, hogy Zimmermann atya, rajta kívül álló körülmények folytán, kénytelen volt megváltoztatni döntését, s nem engedélyezi, hogy Irma nővér tanulmányokat folytasson a Les Amis Des Vieux Maîtres-ben. A levélíró mélységes sajnálkozásának adott kifejezést arra az esetre, ha ez a változás valamilyen zavart vagy kellemetlenséget okozna az iskolának, és hozzátette: őszintén reméli, hogy a tandíj első részlete, tizennégy dollár, visszatéríthető az egyházmegyének. Évek óta szilárd meggyőződésem, hogy mire az egér az égő óriáskerék mellől hazasántikál, már kiagyalta az új, csalhatatlan tervet a macska elpusztítására. Miután kétszer is elolvastam a priorissza levelét, hosszú percekig elképedve meredtem rá, aztán egyszerre csak magamhoz tértem a váratlan meglepetésből, s azonnal levelet írtam másik négy tanítványomnak. Azt ajánlottam nekik, hagyjanak fel a gondolattal, hogy művész lesz belőlük. Közöltem velük – csak a magam nevében –, hogy tehetségnek, amit érdemes volna fejleszteni, nyoma sincs bennük, s csak drága idejüket, valamint az iskola idejét fecsérelik. Mind a négy levelet franciául írtam. Mikor elkészültem velük, rögtön le is mentem és föladtam őket. Az elégtétel rövid ideig tartott ugyan, de addig is nagyon, nagyon jóleső érzést okozott. Mikor elérkezett a vacsoraidő, és csatlakoznom kellett volna a konyhába induló díszmenethez, felmentést kértem alóla azzal, hogy nem érzem jól magam. (1939-ben sokkal meggyőzőbben tudtam hazudni, mint igazat mondani – tehát biztos voltam benne, hogy M. Yoshoto gyanakodva mér végig, mikor közöltem vele, hogy nem érzem jól magam.) Azzal felmentem a szobámba, és leültem egy párnára. Ott ültem legalább egy óra hosszat, mereven bámulva a spalettán egy lyukat, amelyen beszűrődött a világosság, s közben rá se gyújtottam, a zakómat se vetettem le, még a nyakkendőm csomóját se bogoztam ki. Aztán egyszerre csak felálltam, elővettem egy csomó levélpapírt, és a padlót használva íróasztalnak, írtam egy újabb levelet Irma nővérnek. A levelet sose küldtem el. Szövegét, úgy, ahogy itt következik, közvetlenül az eredetiről másoltam le. Montreal, Kanada Kedves Irma nővér! Csak nem írtam véletlenül valami illetlenséget vagy tiszteletlen dolgot előző levelemben, ami Zimmermann atya figyelmét magára vonhatta, és esetleg Önnek is kellemetlenséget okozott? Amennyiben ez az eset áll fenn, nagyon kérem, legalább adjon rá valamilyen lehetőséget, hogy visszavonjam, akármit írhattam is, teljesen akaratlanul, nagy igyekezetemben, hogy mint tanítvány és tanár összebarátkozzunk. Túl nagy kérés? Nem hiszem, hogy az volna. A kendőzetlen igazság a következő: Ha nem sajátítja el a festészet még néhány alapelemét, élete hátralevő részében csak igen-igen izgalmas művész lesz, de igazán nagy soha. Márpedig ez borzasztó dolog, legalábbis szerintem. Fel tudja mérni a helyzet komolyságát? Lehet, hogy Zimmermann atya azért íratta ki az iskolából, mert úgy gondolta, hogy a dolog talán összeférhetetlen azzal, hogy ön apáca. Amennyiben ez az eset áll fenn, kénytelen vagyok azt mondani, hogy ez Zimmermann atya részéről szerintem több szempontból is elhamarkodott ítélet volt. A művészet nem összeférhetetlen azzal, hogy valaki apáca. Magam is úgy élek, mint egy gonosz lelkű szerzetes. A legrosszabb, ami Önnel történne, ha művész lenne egyszer, az, hogy kicsit mindig boldogtalan lenne. A helyzet azonban még így se tragikus, legalábbis szerintem. Legboldogabb napomat sok-sok évvel ezelőtt, tizenhét éves koromban éltem meg. Anyám elé siettem, együtt akartunk ebédelni. Hosszú betegeskedés után először készült kitenni a lábát az utcára, s én szinte révületben voltam a boldogságtól, amikor befordultam a Victor Hugo utcába – ez Párizs egyik utcája –, és egyszerre csak beleütköztem egy pasasba, akinek nem volt orra. Szeretném, ha elgondolkozna ezen az eseten, sőt nagyon kérem, hogy gondolkozzon el. Rendkívül jelentős. Az is lehet, hogy Zimmermann atyát talán az késztette az Ön tanulási engedélyének visszavonására, mert a zárdának nincs pénze tandíjra. Őszintén szólva, remélem, hogy ez az eset áll fenn, nemcsak azért, mert könnyítene a lelkiismeretemen, hanem gyakorlati szempontból is. Ha csakugyan ez az eset, csak egy szavába kerül, s kész vagyok ingyen felajánlani Önnek szolgálataimat, meghatározatlan időtartamra. Tárgyalhatunk esetleg a dologról? Szabad ismét megkérdeznem, milyen napokon van látogatás a zárdában? Lehetséges volna-e, hogy meglátogathassam Önt a jövő szombaton, azaz július 6-án, délután három és öt közt, aszerint, hogy mikor indul vonat Montrealból Torontóba? Türelmetlenül várom válaszát. Tisztelettel és csodálattal őszinte híve: JEAN DE DAUMIER-SMITH, P. S. Előző levelemben csak úgy mellesleg megkérdeztem, hogy az Ön bibliai tárgyú képének előterében az a fiatal hölgy a kék szerelésben a bűnbánó Mária Magdolna-e. Ha még nem válaszolt volna levelemre, erre a kérdésre ne feleljen. Előfordulhat, hogy tévedtem, és életem jelenlegi szakaszában nem szeretnék készakarva csalódást okozni önmagamnak. Inkább sose tudjam meg. Még ma, annyi idő múltán is valósággal megborzongok, ha eszembe jut, hogy szmokingot vittem magammal a Les Amis-ba. Pedig vittem, s miután befejeztem az Irma nővérnek szánt levelet, fel is vettem. Az egész ügy szinte kihívásnak látszott, hogy igyam le magam, s mivel előzőleg még soha nem ittam (mert féltem, hogy a mértéktelen ivástól reszketni kezd a kéz, amely a képeket festette, amelyekkel elcsíptem a három első díjat stb. stb.), úgy éreztem, hogy e gyászos alkalomból ki kell öltöznöm. Mialatt a Yoshotók még mindig a konyhában ültek, észrevétlenül leosontam a lépcsőn, és telefonáltam a Windsor Hotelbe – a szállót Bobby barátnője, Mrs. X. ajánlotta figyelmembe, mielőtt eljöttem New Yorkból. Rendeltem egy asztalt, egy személyre, nyolc órára. Fél nyolc körül, miután felöltöztem, és kicsíptem magam, kikukucskáltam az ajtón, nem ólálkodik-e a környéken valamelyik Yoshoto. Valamilyen okból nem akartam, hogy szmokingban lássanak. Nem voltak a láthatáron, mire lerohantam az utcára, és elkezdtem taxit keresni. Az Irma nővérnek szánt levél zakóm belső zsebében lapult. Még egyszer el akartam olvasni vacsora közben, lehetőleg gyertyafénynél. Egyik sarkot a másik után hagytam el, de még csak nem is láttam taxit, nemhogy üreset találtam volna. Nem volt valami kellemes séta. Montreal Verdun nevű városrésze semmilyen értelemben nem flancos környék, s biztos voltam felőle, hogy minden járókelő mélységesen megrovó pillantást vet utánam. Mire a falazóhoz értem, ahol hétfőn bekaptam azt a virslit, úgy döntöttem, hogy fütyülök a Windsor Hotelben lefoglalt asztalra. Betértem a falatozóba, leültem az egyik hátsó bokszban, és – fekete nyakkendőmet bal kezemmel eltakarva – levest, fasírtot és feketét rendeltem. Reméltem, hogy a többi vendég munkába induló pincérnek néz. A második csésze feketénél elővettem az Irma nővérnek szánt levelet, amit még nem adtam fel, és még egyszer elolvastam. Nem éreztem elég meggyőzőnek, így aztán elhatároztam, hogy gyorsan visszamegyek a Les Amisba, és átdolgozom egy kicsit. Újból átgondoltam azt a tervemet is, hogy meglátogatom Irma nővért, és tűnődni kezdtem, nem volna-e jó, ha még aznap este, persze csak később, megváltanám a vasúti jegyet. Ezzel a két gondolattal a fejemben – tulajdonképpen egyik sem okozott olyan megkönnyebbülést, amilyenre szükségem lett volna – hagytam el a falatozót, és indultam vissza gyors léptekkel az iskolába. Körülbelül tizenöt perccel később valami egészen rendkívüli történt velem. Tudom, hogy az efféle állításnak olyan kellemetlen mellékzöngéje van, mintha csak föl akarna vágni az ember, pedig pontosan az ellenkezője az igaz. Egy valóban rendkívüli élményről szeretnék beszámolni, amely még ma is azt az érzést kelti bennem, hogy kimondottan transzcendentális élmény volt, de szeretném, ha lehetséges, még a látszatát is kerülni annak, hogy igazában valami misztikus vagy a misztikummal határos esetről van szó. (Ha nem így tennék, úgy érzem, annyi volna, mintha például arra céloznék vagy azt állítanám, hogy Szent Ferenc révületei csak méretüket tekintve különböznek a vasár- és ünnepnapok jótékonykodó ájtatos manóéitól.) Este kilenckor, mikor az utca túlsó oldaláról elindultam az iskola épülete felé, az ortopédszaküzletben még égett a villany. Meghökkenve fedeztem fel, hogy egy eleven ember van a kirakatban: egy harminc év körüli, molett nő, zöld, sárga és levendulakék csíkos vászonruhában. Éppen a sérvkötőt cserélte ki a kirakati fabábun. Mire a kirakat elé értem, már levette róla a régit; a bal hóna alatt szorongatta (a jobb „profilja” volt felém), s éppen az újat kötözte a bábura. Megálltam és lenyűgözve figyeltem, míg egyszerre csak meg nem érezte, aztán látta is, hogy valaki figyeli. Gyorsan elmosolyodtam – hadd lássa, hogy a kirakatüveg másik oldalán, a sötét utcán álldogáló szmokingos alak nem ellenség –, de balul ütött ki a dolog. A nő minden képzeletet felülmúló zavarba jött. Elpirult, elejtette a sérvkötőt, amelyet levett a báburól, hátralépett, éppen rá egy csomó irrigátorra – és elvesztette lába alól a talajt. Önkéntelenül utána kaptam, de csak az ujjaim hegyét vertem bele a kirakatüvegbe. A nő nagy puffanással fenékre ült, mint egy korcsolyázó. De azonnal fel is tápászkodott, anélkül, hogy rám nézett volna. Még mindig bíborpiros volt, fél kézzel hátralökte a haját, és ismét nekilátott, hogy felkötözze a sérvkötőt a bábura. És akkor részesültem abban a bizonyos Élményben. Egyszerre csak (és ezt, esküszöm, kellő megfontoltsággal állítom) fölkelt a Nap, és másodpercenként kilencvenhárom millió mérföldes sebességgel egyenest az orrom felé száguldott. Belevakultam és rettenetesen megijedtem – kénytelen voltam tenyeremmel a kirakatüvegnek támaszkodni, hogy el ne veszítsem az egyensúlyom. Az egész csak néhány másodpercig tartott. Mire elmúlt a káprázat, a nő eltűnt a kirakatból, csodálatos, kétszeresen áldott zománcvirágoktól csillogó rétet hagyva maga után. Visszahőköltem a kirakattól, és kétszer körülsétáltam a háztömböt. Mikor aztán nem rogyadozott már a térdem – nem merve megkockáztatni, hogy még egy pillantást vessek a kirakatra –, fölmentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyra. Néhány perc – vagy óra – múlva a következő rövid bejegyzést írtam a naptáramba: „Visszaadom Irma nővér szabadságát. Menjen csak a végzete által kijelölt úton. Mindenki apáca.” (Tout le monde est une nonne.) Mielőtt végleg lefeküdtem volna, levelet írtam nem sokkal azelőtt eltanácsolt négy növendékemnek, s visszainvitáltam őket az iskolába. Azt állítottam, hogy a titkárságon történt valami tévedés. A levelek tulajdonképpen szinte maguktól íródtak meg. Lehet, hogy ez valami összefüggésben volt azzal, hogy mielőtt nekiláttam volna a levélírásnak, felhoztam egy széket. Nagyon banális befejezésnek látszik, de a Les Amis Des Vieux Maîtres nem egészen egy hét múlva bezárt, mert nem volt rendben valami az engedélye körül (az igazság az, hogy egyáltalán nem is volt engedélye). Összecsomagoltam és elutaztam Rhode Islandbe, ahol csatlakoztam Bobbyhoz, a mostohaapámhoz, s a következő hat-nyolc hetet, amennyi a képzőművészeti iskola évnyitójáig még hátravolt, a csak nyáron életképes állatok közül a legérdekesebbnek, a Sortos Amerikai Lánynak a tanulmányozásával töltöttem. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre Irma nővérrel soha többé nem kerültem kapcsolatba. Bambi Kramerről azonban néha még most is hallok. Legutolsó értesülésem szerint a művészet új ágára tért át: maga rajzolja karácsonyi üdvözlőkártyáit. Érdekes volna látni őket, ha ugyan sikerült megőriznie jellegzetes technikáját.
|