Lawrence, D. H.: Zongora (Piano in Hungarian)

Softly, in the dusk, a woman is singing to me;

Taking me back down the vista of years, till I see

A child sitting under the piano, in the boom of the tingling strings

And pressing the small, poised feet of a mother who smiles as she sings.

In spite of myself, the insidious mastery of song

Betrays me back, till the heart of me weeps to belong

To the old Sunday evenings at home, with winter outside

And hymns in the cosy parlour, the tinkling piano our guide.

So now it is vain for the singer to burst into clamour

With the great black piano appassionato. The glamour

Of childish days is upon me, my manhood is cast

Down in the flood of remembrance, I weep like a child for the past.

Szürkül, s egy asszony énekel nekem lágyan;

visszavisz éveim tűnt fasorán, hogy újra lássam:

zongora alatt a gyerek hang-virágözönben ül, nyomogatva

kecsesen lengő kis lábat, az anyjáét, s ő dalol mosolyogva.

Legyőz hát megint a dal, álnok tökéletesség;

szívem megríkatja – hol vagyok? hol vagytok, vasárnap esték,

ti régi meghittek, otthon, míg künn a hó kavarog,

zongoracsengésre zendülnek nappalink öblén a zsoltáros dallamok.

Íme, az énekes hiába harsog a nagy fekete

hangszer appassionatájával. Gyermekségem ideje

tündököl vissza, eláraszt, s tűnik az emlékezet

mélyein férfikorom. Sírok a múltért, mint a gyerek.