Hughes, Ted: Stációk (Stations in Hungarian)

I
Suddenly his poor body
Had its drowsy mind no longer
For insulation.

Before the funeral service foundered
The lifeboat coffin had shaken to pieces
And the great stars were swimming through where he had been.

For a while

The stalk of the tulip at the door that had outlived him,
And his jacket, and his wife, and his last pillow
Clung to each other.

II
I can understand the haggard eyes
Of the old

Dry wrecks

Broken by seas of which they could drink nothing.

III
They have sunk into deeper service. They have gone down
To labour with God on the beaches. They fatten
Under the haddock's thumb. They rejoice
Through the warped mouth of the flounder

And are nowhere they are not here I know nothing
Cries the poulterer's hare hanging
Upside down above the pavement
Staring into a bloody bag. Not here

Cry the eyes from the depths

Of the mirror's seamless sand.

IV
You are a wild look - out of an egg
Laid by your absence.

In the great Emptiness you sit complacent,
Blackbird in wet snow.

If you could make only one comparison –
Your condition is miserable, you would give up.

But you, from the start, surrender to total Emptiness,
Then leave everything to it.

Absence. It is your own
Absence

Weeps its respite through your accomplished music,
Wraps its cloak dark about your feeding.

V
Whether you say it, think it, know it
Or not, it happens, it happens as
Over rails over
The neck the wheels leave
The head with its vocabulary useless,
Among the flogged plantains.

I
Gyarló teste fölött
Örökre megszűnt uralma a pislákoló tudatnak,
Amely fogságban tartotta.

Mire a gyászszertartás véget ért,
A csónak-koporsó szétesett darabokra
És a hatalmas csillagok átúsztak oda, ahol már ő volt.

Ezalatt

A bejárat elé ültetett tulipántő, amely túlélte őt,
És a zakója, és a felesége, és az utolsó párnája
Riadtan egymáshoz bújtak.

II
Most értem meg kínnal telt szemeit
Az öreg,

Csonttá száradt élőroncsoknak,

Kiket partra vetett a tenger, melynek vizéből nem ihattak.

III
Mélyebbre merültek az alázatban. Lementek
Istent szolgálni a tenger aljára. A foltos tőkehal
Zsarnoksága alatt kiteljesednek majd. És örvendeznek
A lepényhal legörbült szájával.

És nincsenek sehol. Nincsenek itt, nem tudok semmit,
Kiáltozza egy nyúl a vadkereskedésben.
Fejjel lefelé csüngve a padló felett,
Belebámul a véres zsákba. Nincsenek itt, nincsenek itt,

Kiáltozza sírva

A tükör határtalan homokpusztájának mélyéből.

IV
Eszelős tekintete vagy egy tojásnak,
Amit hiányod tojt.

Öntelten ülsz a végtelen Semmiben,
Fekete rigó a nedves hóban.

Ha képes lennél belátni
Helyzeted nyomorúságát, föladnád.

De te már az első percben behódoltál a Semminek,
Eléje raktad mindenedet.

Hiány. A te
Hiányod.

Megkönnyezi csöndjét befejezett zenédnek,
Letakar sötét lepellel, hogy megóvjon.

V
Mondod, gondolod, tudod
Vagy nem, ez megtörténik, megtörténik majd
A síneken,
A nyakon kerekek,
És értéktelen szókincsével a fej ott marad
Fölzaklatott vadfüvek között.