Hardy, Thomas: Kis havazás, fagy után (A Light Snow-Fall after Frost in Hungarian)

On the flat road a man at last appears:
How much his whitening hairs
Owe to the settling snow's mute anchorage,
And how much to a life's rough pilgrimage,
One cannot certify.
 
The frost is on the wane,
And cobwebs hanging close outside the pane
Pose as festoons of thick white worsted there,
Of their pale presence no eye being aware
Till the rime made them plain.
 
A second man comes by;
His ruddy beard brings fire to the pallid scene:
His coat is faded green;
Hence seems it that his mien
Wears something of the dye
Of the berried holm-trees that he passes nigh.
 
The snow-feathers so gently swoop that though
But half an hour ago
The road was brown, and now is starkly white,
A watcher would have failed defining quite
When it transformed it so.

A síma úton végre jön valaki:
Fehér hajszálai
Mit köszönnek a halk horgonyu hónak,
Mit az életnek, zord zarándokútnak,
Ki mondja meg.
 
A fagy fogyatkozóban,
S a pókhálók az ablaknál a hóban
Dús gyapjúgirland-formákkal kitűnnek;
E zúzmaráig becsapták szemünket,
Most látszanak, valósan.
 
Még valaki közeleg;
Fakó képét színezi rőt szakálla:
Kopottas-zöld a kabátja;
Mint akinek ráfolyt ábrázatára,
Amerre léptei vitték,
A bogyós magyaltölgyekről a festék.
 
Lágyan rohamoznak bár a pihék,
De félórája még
Az út barna volt, most fehérbe forr,
S ha nézted volna se tudnád, mikor
Alakult át ilyesképp.