Donne, John: Elégia V Önnön képmása (Elegy V His Picture in Hungarian)

Here take my picture ; though I bid farewell,

Thine, in my heart, where my soul dwells, shall dwell.

'Tis like me now, but I dead, 'twill be more,

When we are shadows both, than 'twas before.

When weatherbeaten I come back ; my hand

Perhaps with rude oars torn, or sun-beams tann'd,

My face and breast of haircloth, and my head

With care's harsh sudden hoariness o'erspread,

My body a sack of bones, broken within,

And powder's blue stains scatter'd on my skin ;

If rival fools tax thee to have loved a man,

So foul and coarse, as, O ! I may seem then,

This shall say what I was ; and thou shalt say,

" Do his hurts reach me? doth my worth decay?

Or do they reach his judging mind, that he

Should now love less, what he did love to see?

That which in him was fair and delicate,

Was but the milk, which in love's childish state

Did nurse it ; who now is grown strong enough

To feed on that, which to weak tastes seems tough."

Ím, vedd a képem; búcsúzom, megyek,

de szívemben megőrzöm képedet.

Hasonlít rám, de még sokkal különb

lesz, majd ha rám hull a halotti csönd.

Ha majd vihartól űzve megjövök,

tenyerem napszítt, csáklyától törött,

mellemen és orcámon dús bozont,

viharral tépte csapzott főm a gond,

csont-bőr a testem, sebzett, rajta kék

folt marta be a puskapor jegyét,

s bambák gúnyolnak téged: Hogy lehet

szeretni ily roncsot, mint én leszek,

e kép mutassa majd, ki voltam, és

te szólj: Hát számít egy kis sérülés?

Vagy rábírhatni tán az ép eszet,

hogy ne szeresse, kit úgy élvezett?

Az, ami szép volt benne és szelíd,

tej volt: szerelmes gyermek-éveit

táplálta, most már nagyra nőtt legény:

ő azzal él, mi másnak túl kemény.