Donne, John: Az évforduló (The Anniversarie in Hungarian)
The Anniversarie (English)All Kings, and all their favourites, All glory of honor, beauties, wits, The Sun it selfe, which makes times, as they passe, Is elder by a yeare, now, then it was When thou and I first one another saw: All other things, to their destruction draw, Only our love hath no decay; This, no to morrow hath, nor yesterday, Running it never runs from us away, But truly keepes his first, last, everlasting day.
Two graves must hide thine and my coarse1, If one might, death were no divorce, Alas, as well as other Princes, wee (Who Prince enough in one another bee,) Must leave at last in death, these eyes, and eares, Oft fed with true oathes, and with sweet salt teares; But soules where nothing dwells but love (All other thoughts being inmates) then shall prove This, or a love increased there above, When bodies to their graves, soules from their graves remove.
And then wee shall be throughly blest, But wee no more, then all the rest; Here upon earth, we’are Kings, and none but wee Can be such Kings, nor of such subjects bee; Who is so safe as wee? where none can doe Treason to us, except one of us two. True and false feares let us refraine, Let us love nobly, and live, and adde again Yeares and yeares unto yeares, till we attaine To write threescore: this is the second of our raigne.
|
Az évforduló (Hungarian)Királyok s kurtizánjaik, rang, báj, ész minden fénye itt, s a nap, mely a múló évszakokat teremti, most egy évvel korosabb, mint mikor megláttál s megláttalak: minden a pusztulás felé halad, csak szerelmünk nem lesz halott; nem ismer holnapot, sem tegnapot, bárhogy rohan, számunkra közeli: első, végső, örök ünnepnapját üli.
Két sír lesz, mely minket bezár, egyben nem válás a halál. Ó, jaj, mint más fejedelmek, magunk, kik egymásban fejedelmek vagyunk, vakok leszünk holtan és süketek, bár esküs édes-sós könny éltetett; de lelkünk, hol a vágy az úr, s más érzelmek csak bérlők, megtanul így élni, vagy nő ott fent vágya még, ha testünk sírba száll, s lelkünk sírból kilép.
Ott boldogok leszünk megint, de csak úgy, mint a többi mind; most királyok vagyunk, s nem látható itt lenn több ily király s alattvaló. Van-e nálunk sebezhetetlenebb, ha árulónk csak egyikünk lehet? Távozzanak félelmeink, szeressünk méltón, s nőjön éveink száma, míg tollunk hatvanat jegyez: uralmunknak csak a második éve ez.
|