Thomas, Dylan: Múlván a temetés (After the Funeral in Hungarian)
After the Funeral (English)In memory of Ann Jones
After the funeral, mule praises, brays, Windshake of sailshaped ears, muffle-toed tap Tap happily of one peg in the thick Grave's foot, blinds down the lids, the teeth in black, The spittled eyes, the salt ponds in the sleeves, Morning smack of the spade that wakes up sleep, Shakes a desolate boy who slits his throat In the dark of the coffin and sheds dry leaves, That breaks one bone to light with a judgment clout' After the feast of tear-stuffed time and thistles In a room with a stuffed fox and a stale fern, I stand, for this memorial's sake, alone In the snivelling hours with dead, humped Ann Whose hodded, fountain heart once fell in puddles Round the parched worlds of Wales and drowned each sun (Though this for her is a monstrous image blindly Magnified out of praise; her death was a still drop; She would not have me sinking in the holy Flood of her heart's fame; she would lie dumb and deep And need no druid of her broken body). But I, Ann's bard on a raised hearth, call all The seas to service that her wood-tongud virtue Babble like a bellbuoy over the hymning heads, Bow down the walls of the ferned and foxy woods That her love sing and swing through a brown chapel, Blees her bent spirit with four, crossing birds. Her flesh was meek as milk, but this skyward statue With the wild breast and blessed and giant skull Is carved from her in a room with a wet window In a fiercely mourning house in a crooked year. I know her scrubbed and sour humble hands Lie with religion in their cramp, her threadbare Whisper in a damp word, her wits drilled hollow, Her fist of a face died clenched on a round pain; And sculptured Ann is seventy years of stone. These cloud-sopped, marble hands, this monumental Argument of the hewn voice, gesture and psalm Storm me forever over her grave until The stuffed lung of the fox twitch and cry Love And the strutting fern lay seeds on the black sill.
|
Múlván a temetés (Hungarian)Ann Jones emlékére
Múlván a temetés, szamár-imák, dudák, vitorla-fülbe-szél, halk topogás, boldog cölöp-kopácsa sír tömött végén, hunyt szem, gyász-színre vált fogak, nyálkás szemek, kabátujj sós leve, hajnali ásó-zaj, mely álmot űz s fiúcskát döbbent, ki torkába metsz a sírnál s vérzik száraz levelet, - s csont bukkan fel, s ítélet-rongycafat - múlván a könnyek, kórók ünnepe a tömött-rókás, páfrányos szobán megállok emlékezni egyedül e jaj-órán, holt Annával, vele, kinek forrás-szíve tavat nyitott a tikkadt Walesben, s ott-fúlt mind a nap. (Bár túl nagy kép ez őhozzá, vakon túlzott; halála néma csepp csupán; nem várta, hogy majd ott török hajót szíve hír-özönén: némán hever, druidát megtört teste nem kivár.) De bárdja, én, ez oltár-tűzhelyen mégis tengert hozok, s már fa-verős erénye bong, mint bóján ködharang, rókás, páfrányos erdőket kitár, rőt kápolnán irgalma zengve leng és áldja lelkét négy szálló madár! Tej-lágy volt, ám az égbe-nyúlt szobor, e nagy mellkas, ez óriás koponya, mégis ez ő a nyirkos ablakú, vad-gyászú házban, görnyedt év során. Tudom, kisikált, sav-gyötört kezét hittel adta a görcsnek, elkopott sóhaja szóra lelt, s vak elmével, ököl-arcát ostyára zárva halt; faragott Anna: hetven évnyi kő. S e köd-szítt kő-kezek, e puszta szók, imák, intések roppant érvei sodorjanak a sírján, mígnem a kitömött róka szerelmet jajong, s a sorvadt páfrány újra magvat ejt!
|