Auden, W. H.: Ének Szent Cecília napjára (Hymn to St. Cecilia in Hungarian)

I.
In a garden shady this holy lady
With reverent cadence and subtle psalm,
Like a black swan as death came on
Poured forth her song in perfect calm:
And by ocean's margin this innocent virgin
Constructed an organ to enlarge her prayer,
And notes tremendous from her great engine
Thundered out on the Roman air.
 
Blonde Aphrodite rose up excited,
Moved to delight by the melody,
White as an orchid she rode quite naked
In an oyster shell on top of the sea;
At sounds so entrancing the angels dancing
Came out of their trance into time again,
And around the wicked in Hell's abysses
The huge flame flickered and eased their pain.
 
Blessed Cecilia, appear in visions
To all musicians, appear and inspire:
Translated Daughter, come down and startle
Composing mortals with immortal fire.
 
II.
I cannot grow;
I have no shadow
To run away from,
I only play.
 
I cannot err;
There is no creature
Whom I belong to,
Whom I could wrong.
 
I am defeat
When it knows it
Can now do nothing
By suffering.
 
All you lived through,
Dancing because you
No longer need it
For any deed.
 
I shall never be Different.
Love me.
 
Blessed Cecilia, appear in visions
To all musicians, appear and inspire:
Translated Daughter, come down and startle
Composing mortals with immortal fire.
 
III.
O ear whose creatures cannot wish to fall,
O calm of spaces unafraid of weight,
Where Sorrow is herself, forgetting all
The gaucheness of her adolescent state,
Where Hope within the altogether strange
From every outworn image is released,
And Dread born whole and normal like a beast
Into a world of truths that never change:
Restore our fallen day; O re-arrange.
 
O dear white children casual as birds,
Playing among the ruined languages,
So small beside their large confusing words,
So gay against the greater silences
Of dreadful things you did: O hang the head,
Impetuous child with the tremendous brain,
O weep, child, weep, O weep away the stain,
Lost innocence who wished your lover dead,
Weep for the lives your wishes never led.
 
O cry created as the bow of sin
Is drawn across our trembling violin.
O weep, child, weep, O weep away the stain.
O law drummed out by hearts against the still
Long winter of our intellectual will.
That what has been may never be again.
O flute that throbs with the thanksgiving breath
Of convalescents on the shores of death.
O bless the freedom that you never chose.
O trumpets that unguarded children blow
About the fortress of their inner foe.
O wear your tribulation like a rose.
 
Blessed Cecilia, appear in visions
To all musicians, appear and inspire:
Translated Daughter, come down and startle
Composing mortals with immortal fire.

1
Árnylepte kertben jámbor ütemben
zsoltározott e szentéletü nő.
Mint hattyú szól halálakor,
dala mély csendből tört elő;
s az óceán partján e mocsoktalan lány,
fokozni imáját, orgonát csinált,
s teledörögte félelmes hangján
a nagy gép Róma városát.
 
Aphrodité szőkén, álmából szökvén,
tűzbe jött a dallam hallatán,
kosborfehéren szállt, üde pőrén,
osztrigahéjban a víz taraján;
úgy bűvölt az ének, hogy táncolva ébredt
révületéből az angyali had,
nem nyalta oly vad láng a pokolban
a kárhozottat, s a kínja apadt.
 
Áldott Cecília, képmásod éljen
minden zenészben, sugallva tűnj fel:
átlényegült szent, szállj földre, sürgesd,
töltsd a halandót nem haló tűzzel.
 
2
Nem nőhetek;
nincs árny, aminek
félelme nyom,
csak játszadozom.
 
Nincsen hibám,
s élő, ki után
áhítanék itt,
s kit bántanék.
 
Kudarc vagyok,
mely tudja, hogy
célt érni kevés
a szenvedés.
 
Átélt időd
oly tánc, mi jövőd
tetteihez már
felesleges.
 
Nem változom meg.
Szeress ilyennek.
 
Áldott Cecília, képmásod éljen
minden zenészben, sugallva tűnj fel:
átlényegült szent, szállj földre, sürgesd,
töltsd a halandót nem haló tűzzel.
 
3
Ó, fül, melynek teremtménye bukást
nem akarhat, ó, súlymentes terek,
hol a magános Bú az ifjúság
sutaságából mindent elfeled,
hol a Remény, a csupa furcsa közt,
minden kinőtt képétől elszakad,
s az Iszony ép testtel jön, mint a vad,
a világra, hol a törvény örök:
hozz új napot; légy újjászervezőnk.
 
Ó, gyermekek, véletlen madarak,
kik nyelvek romjai közt játszotok,
oly kicsik a zavaros nagy szavak
mellett, s oly vígak szörnydolgaitok
csendjéhez képest: horgaszd le fejed,
ó, vad gyermek, kinek agya teher,
sírj, gyermek, sírj, ó, sírd a foltot el,
tűnt báj, ki holtnak vágytad hívedet,
sirasd, kit vágyad sosem vezetett.
 
Ó, sikoly, mely akkor kél, ha a bűn
vonója dúl a rezgő hegedűn.
Sírj, gyermek, sírj, ó, sírd a foltot el.
Ó, szívek által dobogott szabály,
mely értelmünk telével szembeszáll.
Hogy ami volt, ne törjön újra fel,
ó, mint gyógyulók hálasóhaja,
halál partján lüktető fuvola.
Ó, a sosem élt szabadságot áldd.
Ó, kürtök, miket önzésük körül
gyermekek fújnak őrizetlenül.
Ó, hordd rózsád, a megpróbáltatást.
 
Áldott Cecília, képmásod éljen
minden zenészben, sugallva tűnj fel:
átlényegült szent, szállj földre, sürgesd,
töltsd a halandót nem haló tűzzel.