Auden, W. H.: Pokoltornác-kultúra (Limbo Culture in Hungarian)

The tribes of Limbo, travellers report,
On first encounter seem much like ourselves;
They keep their houses practically clean,
Their watches round about a standard time,
They serve you almost appetising meals:
But no one says he saw a Limbo child.

The language spoken by the tribes of Limbo
Has many words far subtler than our own
To indicate how much, how little, something
Is pretty closely or not quite the case,
But none you could translate by 'Yes' or 'No',
Nor do its pronouns distinguish between Persons.

In tales related by the tribes of Limbo,
Dragon and Knight set to with fang and sword
But miss their rival always by a hair's-breadth,
Old Crone and Stripling pass a crucial point,
She seconds early and He seconds late,
A magic purse mistakes the legal tender.

"And so," runs their concluding formula,
"Prince and Princess are nearly married still."
Why this concern, so marked in Limbo culture,
This love for inexactness? Could it be
A Limbo tribesman only loves himself?
For that, we know, cannot be done exactly.

A Limbusz népe, utazók szerint,
első látásra olyan, mint magunk;
az otthonaik voltaképpen tiszták,
órájuk is jól jár körülbelül,
áz ételük meg majdnem ízletes:
de nem látni limbuszi gyereket.

A nyelvben, melyet Limbusz népe használ,
néhány szó túl körülményes nekünk,
arra utal, hogy csak úgy-ahogy,
közelítően stimmel egy dolog.
„Igen" és „Nem" le sem fordítható,
és Személyt nem különböztet a névmás.

A Limbusz-nép közt szokásos mesékben
Lovag ás Sárkány kardra s fogra kap,
de hajszál híján célt tévesztenek,
Banya és Gyerkőc elszalasztja egymást,
mert ez korán, az későn érkezik,
s a bűvös buksza tévesen fizet:

„Így aztán - szól a következtetés -
Herceg a Királylányt csak majdnem veszi el."
Mért szenvedély e pokoltornáchoz illő
pontatlanságuk? Netán azért, mert
egy limbuszi mást sem szeret, csak önmagát?
Így nem csoda, hogy sosem lehet pontos.