Brunner, Helwig: Puhatestű a fejben (Das Weichtier im Kopf in Hungarian)

Johann Sebastian BACH: Partita No. 2, BWV 1004: Ciaconna

Ein Anfang in d-Moll, so weit ist Verlass
auf das Ohr im Ohr, tongenau im Traum
erinnert der fiebrig hingestellte Beginn,
der die Saiten unter die Finger spannt,
die Mollterz, zeitversetzt eingerahmt
von den Pfeilern einer blanken Quint,
der Kammerton als Tabula rasa,
die alles erträgt: jede folgende Idee,
die sich nun aufspannt, weitet, schrägt,
während der Mond nervös und kalt
sein gerades Licht ins Fenster stellt,
dem er alle Wärme ausgesaugt hat, 
bevor es auf die Erde niederklirrt
und das Weichtier im Kopf erschüttert:
die Schnecke in der Muschel, dünn
und eingerollt wie ein Kinderfinger
jenseits der obskuren Knöchelchen,
die einst ein Fisch zum Kauen benützte,
als alle Musik noch ferne Zukunft war,

morgens der ungeteilten Gegenwart
exponiert den Gehörsinn, Hören und Sinn
jenseits verstörender Physiologie: fraglos
den Intervallen ausgesetzt, dem prasselnden
Feuerwerk schöner Besessenheit, besessen
von Schönheit, Schaudern und Scheitern,
faksimile dazu im Notenbild entziffert
die freien Nervenenden eines Mannes,
der sich an luzider Nüchternheit berauschte:
zur Seite die kreiselnden Symmetrien,
die dicht verfugten Dolden, Girlanden,
perlenden Festlichkeiten, unwirsch zur Seite
gelehnt, geschichtet, geschoben, gestürzt
die Konturen, die aufgefächerten Metren,
mit Fingernägeln bis aufs Blut geschabt
an der gekalkten Außenwand der Kirche,
bis etwas wegbricht: der rote Kalk,
die Macht, die sich im Primklang trifft,
der Zirkelschluss der eigenen Adern –

Johann Sebastian BACH: Partita No. 2, BWV 1004: Ciaconna

D-moll-lal indul, ennyire megbízhatunk
fülnek fülében, az álom hangnyi pontossággal
emlékeztet a lázasan beállított kezdésre,
mely ujjak alatti húrt feszít,
tiszta kvint[1] pilléreinek
időben eltolt keretébe helyezett mollhármas,
kamarahang akár egy tabula rasa[2],
amely mindent eltűr: minden esedékes gondolatot,
amely feszül, terjed, hajlik,
míg a Hold idegesen és ridegen
ontja lapos fényét a szobába,
elszívva annak minden melegét,
mielőtt Földön csattanna
és fejben puhatestűt rázna fel:
csigát csigaházban, soványat
és gyermekujjként összecsavarodottat,
túl rejtett csontocskákon,
melyeket egykoron hal harapdált,
amikor még minden zene távoli jövőben lapult.

Reggel az oszthatatlan jelenben
hallás bugyrait nyitja meg, hallás és értelem
zavaró fiziológián túl: hűségesen
kiszolgáltatva időközöknek, fülsüketítő
tüzijáték gyönyörű megszállottságának,
szépségtől, borzalomtól és bukástól vakbuzgón,
mindehhez dekódolt másolatok a kottafüzetben
egy férfi szabad idegvégződései,
aki áttetsző józansággal itta le magát:
forgó tükröződések oldalán,
sűrű kalászok, girlandok,
ragyogó ornamensek, barátságtalanul oldalra
hajolva, felrétegezve, félretolva, beomolva
körvonalak, felvont méterek,
templom meszes homlokzatain,
körömmel véresre hámozva
míg le nem mállik valami: vörös mész,
hatalom, amely a prím hangzásban összpontosul,
véredényeinek körforgásos befejezésében –

[1] Ötödik hang

[2] A kifejezés eredete latin és tiszta táblát ill. tiszta lapot jelent. A rómaiak viasztáblára írtak, amit melegítve könnyen le lehetett törölni és újra simává lehetett varázsolni. Átvitt értelemben ugyanaz, mint amire mi azt mondjuk, hogy "tiszta lappal indulni". Arisztotelész filozófiájának megfogalmazására is használják, amivel Platón idea-tanát tagadta. Olyan ismeretelméleti fogalom, melyet az empirikus gondolkodók használnak, mikor azt szeretnék szemléltetni, hogy az ember elméje születésekor nem tartalmaz semmiféle veleszületett tudást.