Hofmannsthal, Hugo von: Élmény (Erlebnis in Hungarian)

Mit silbergrauem Dufte war das Tal

Der Dämmerung erfüllt, wie wenn der Mond

Durch Wolken sickert. Doch es war nicht Nacht.

Mit silbergrauem Duft des dunklen Tales

Verschwammen meine dämmernden Gedanken,

Und still versank ich in dem webenden,

Durchsichtgen Meere und verließ das Leben.

Wie wunderbare Blumen waren da,

Mit Kelchen dunkelglühend! Pflanzendickicht,

Durch das ein gelbrot Licht wie von Topasen

In warmen Strömen drang und glomm. Das Ganze

War angefüllt mit einem tiefen Schwellen

Schwermütiger Musik. Und dieses wußt ich,

Obgleich ichs nicht begreife, doch ich wußt es:

Das ist der Tod. Der ist Musik geworden,

Gewaltig sehnend, süß und dunkelglühend,

Verwandt der tiefsten Schwermut.

                                Aber seltsam!

Ein namenloses Heimweh weinte lautlos

In meiner Seele nach dem Leben, weinte,

Wie einer weint, wenn er auf großem Seeschiff

Mit gelben Riesensegeln gegen Abend

Auf dunkelblauem Wasser an der Stadt,

Der Vaterstadt, vorüberfährt. Da sieht er

Die Gassen, hört die Brunnen rauschen, riecht

Den Duft der Fliederbüsche, sieht sich selber.

Ein Kind, am Ufer stehn, mit Kindesaugen,

Die ängstlich sind und weinen wollen, sieht

Durchs offne Fenster Licht in seinem Zimmer –

Das große Seeschiff aber trägt ihn weiter,

Auf dunkelblauem Wasser lautlos gleitend

Mit gelben, fremdgeformten Riesensegeln.

Ezüstszürke pára töltötte a

derengő völgyet, mint mikor a hold

felhőkön szivárog át. De nem éj volt.

Az ezüstszürke völgy páráiba

veszett az én ködlő tudatom is,

s némán merített az üvegszerű

kavargás: elhagytam az életet.

És csodálatos virágok fogadtak,

sötéten-izzó kelyhek! Meleg árban

mintha topázok vörös-sárga fénye

tört volna át egy erdőn. Az egészet

bánatosan hullámzó, mély zene

töltötte. És egyet tudtam, noha

nem fogtam föl, tudtam: ez a halál.

Az vált zenévé, roppant vágyban és

édesen és sötéten-izzva, mint a

legmélyebb bánat rokona.

                   De, furcsa:

égő honvágy sírt bennem hangtalan

az élet után, sírt, ahogyan az sír,

aki, este, nagy, tengeri hajón,

óriás, sárga vitorlákkal a

város, a szülővárosa előtt

elhalad a mélykék vizen. Előtte

az utcák, és kutakat hall, szagolja

az orgona illatát, és magát is

látja a parton, ámult gyermeket,

ki sírni vágyik, s látja a szobáját

s a fényt benne a tárt ablakon át —

de a nagy tengerjáró elviszi,

némán, s viszik, mélykék vizen, a sárga

idegenszerű, óriás vitorlák.