Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Szabó Lőrinc oldala, Magyar életrajz

Szabó Lőrinc portréja
Szabó Lőrinc
(1900–1957)

Életrajz

1900. március 31-én született Miskolcon.1957. október 3-án hunyt el Budapesten. Költői és műfordítói életműve a magyar líra ritka kivételes teljesítménye, amelyben a műalkotás nemcsak valamely történeti jelen idő eseményeinek átélése, emberi és társadalmi igények bejelentése, hanem a létezés egészében való jelenlét átgondolásának poétikai alkalma. Cusanus napjainkban sokat idézett meghatározása Szabó Lőrincre igencsak érvényes, a költőre és a magánemberre egyként: „coincidentia oppositorum” („ellentétek keresztezési pontja”). Ugyanez a költő Tao te king című, 1931-ben írott versének szavaival: „igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz”. Szabó Lőrinc verseinek sokak által dicsért formai erőssége: ennek a sokféleségnek az összefogása a kompozícióban. Sokat emlegetett merész poétikai szabálytalanságai: a változtathatatlannak látszó rend szabályain ütött sebek; az üdvözülésért kiáltó szenvedés ziháló jajdulásai. Mintha századunk világirodalmának olyan nagy lírikusai vitatkoznának ezekben a költői szólamokban, mint Gottfried Benn és T. S. Eliot, akiket ő maga is fordított. Verseinek többféle olvasata érvényes lehet, mégis, azt hiszem, a többféle tendenciájú olvasatnak az egyszerre való megjelenítése adhatja a Szabó Lőrinc-i költészet világirodalmilag is érvényes jelentőségét.
Ha költői alakját imigyen látom föltűnni, életműve a századot leginkább reprezentálóak közé tartozhat. Azt a századot szólaltatja meg, amelyben minden következetes törekvés éppen önmaga ellentétére váltott át; ahol a kimondott szó a megfogalmazásba fogás pillanatától máris mást fedez; a tett pedig állandó ellenkezésben él az erkölccsel; és az ember végső menedéke, a magány is újabb kiszolgáltatottság terepévé lényegül át: „Magányod barlangját kard kutatja át” – írja 1931-ben a Politika című versében. Minden látványosan önmaga ellentéteként is létezik. Egyidejűleg is, utólag szemlélve méginkább. A költő is keresztúton áll, mint évszázadának emberisége.
Egyidős volt századunkkal. A század poklaiból visszatekintve „boldog békeidőknek” nevezett időben született, 1900. március 31-én. Az Osztrák–Magyar Monarchia egyik megyeszékhelyén, Miskolcon, a tizennyolcadik század folyamán görög kereskedők felvirágoztatta, majd a századunk elejére ipari központtá és vasúti csomóponttá alakuló vidéki városban. A vasútállomáshoz közeli Újvilág utcában (a későbbi Vörösmarty utca 49-es számú házban), egy csak csúfnevén emlegetett zajos kocsma szomszédságában született. Mára a kicsiny házak eltűntek, a Vörösmarty utcai lakótelepen a ház helyén a költőről elnevezett utcácska található. Véletlenül született itt. Ugyanis édesapja mozdonyvezető volt, akit szükségszerű pihenésében zavart a környezet, ezért nemsokára továbbköltözött. Különben is szinte évenként másik városban laktak, a feladat az apát más-más telephelyre irányította.
A költő ősei kálvinista papok és tanítók voltak. A protestantizmust és a magyarságot a harmincéves háború idején védelmező Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől a család nemességet is kapott, gáborjáni előnévvel. Mivel a magyar nyelvben – hasonlóan az angolhoz – családjuk mesterséget jelentő neve igen gyakori, a költő felmenői a ritkának számító Lőrinc keresztnevet társították hozzá, sőt gyakran használták megkülönböztetésül nemesi előnevüket is. A költő első publikációin G. Szabó Lőrincként szerepel. A költő apja elhagyta a családi tradíciót, nem akart latinul tanulni, kibukott a középiskolából, így lett megbecsült mesterember, akitől fia megtanulhatta a dolgok és tények tiszteletét. Édesanyja Panyiczky Ilona. A költő anyai ágon Lengyelországból politikai okokból elmenekült, az új hazában is balsorsüldözte, elszegényedett nemesi családból származott: nagyapja „ezermester volt, gépész; ősei / Lengyelországból jöttek, valahogy / a trónhoz is közük volt, s ő maga / még tudott lengyelűl […] egykor / szakajtóban állt nála az ezüstpénz, / de elment mind, ahogy a föld is elment, / mert apánk bizony szeretett mulatni. […] ispán volt […] és keze alatt / béresek voltak és dohányosok, / s aztán megégtünk, a gép is, a cséplő, az is ott veszett, s mi Miskolcra mentünk / és nagyapád a vasúthoz került,” – imigyen gyűjti össze az Anyám mesélte című vers 1943-as változatában a költő anyai családja történetét. Felnőtt kort megért Zoltán bátyja vasúti mérnök lett, a vasútnál élte le életét családjával, szintén Miskolcon. Rózsika nevű húga születése után meghalt, Hajnalka húga fiatalon tüdővészben sorvadt el, a költő majd versben siratja meg, végiggondolva az emberi létezés vágyakozásainak és korlátozottságainak ellentmondásait (Halott húgom könyvei, 1937).
A költő művészet iránti érzékenységét édesanyjától örökölte. Már gyermekkorában kitűnő tanuló volt, vissza akart kerülni szívós akarattal az elveszített értelmiségi környezetbe. Az elemi iskola első osztályát 1906-ban Miskolcon kezdi el, 1907 és 1908. március 31. között egy másik megyeszékhelyen, Balassagyarmaton folytatja (a második és harmadik osztályt; az akkori Templom utca 10. számú házban laktak, az utcát mára a költőről nevezték el, lakásukat emléktábla jelöli) és Debrecenben, a magyar kálvinizmus központjában fejezi be (1909-ben). Ugyanitt, az egyik legmagasabban kvalifikált kálvinista középiskolában, a Református Főgimnáziumban ismerkedik meg a magyar és a világirodalom jelenségeivel, a természettudományok eredményeivel és az értelmiségi társasági élet szabályaival. Debrecenben előbb a Késes utca 3., majd a Déli sor 22. és a Rákóczi utca 67. számú házakban, 1916-tól pedig a Veress utca 22-ben lakik családjával. Osztály- és iskolatársai között az elkövetkező korszak jelentős költői (például Gulyás Pál [1899–1944], a prózaíró Németh László későbbi barátja), irodalomtörténészei (a debreceni és a budapesti egyetemek későbbi professzorai: Juhász Géza [1894–1968], Kardos Pál [1900–1971] és Kardos László [1898–1987]) és természettudósai kerültek ki (többek között Törő Imre [1900-19..] biológus orvosprofesszor és a nemzetközi hírű atomfizikus Bay Zoltán [1900–1992], aki a második világháború utáni pillanatban az amerikai tudósokkal egyidőben valósítja meg sikeres Hold-radar kísérletét, majd a második világháború után az Amerikai Egyesült Államokba települt át). Osztálytársa és diákszerelme Katalin (1900–1979) a gazdag és művelt Dienes család tagja: Pál nevű bátyja (1882–1952) a fővárosban a költő és szerkesztő Babits tanártársa, a forradalmak idején az egyetemek kormánybiztosa, emigrációs éveiben matematika professzor Angliában, akinek első felesége a Bergson-tanítvány filozófus Dienes Valéria (1879–1978); orvos testvéréről, Lajosról (1888–1974), aki évtizedekig a Harvard professzora volt, termet neveztek el az egyetemen, Barna nevű bátyja (1895–1950) az Egyesült Államokban protestáns püspök lesz, Kálmán, a mérnök (1881–1954) a harmincas években néhány évet a Szovjetunióban dolgozik, könyvtáros testvére, László (1889–1953) a magyar Kommün alatt könyvtárügyi népbiztos, romániai emigrációja idején a húszas évek második felében alapító szerkesztője a baloldali-kommunista elméleti folyóiratnak, a Kolozsvárt megjelenő Korunknak, majd a Szovjetunióba emigrál és csak a háború után tér haza a Fővárosi Könyvtár vezetőjeként. A már akkor is költőnek készülő fiatalember tájékozódási modelljét ez a család határozza meg életre szólóan.
1918. március 8-án hadiérettségit tesz, március 15-től november elejéig katonáskodik (a debreceni tiszti iskolán, hogy ne vigyék a frontra – mint emlékezett rá: „ijedtében” – évfolyamelső lett, ezért hadapród tizedesként gyalogsági kiképzőnek a lugosi tüzérezredhez kerül). A táborban éri a frontok összeomlásának híre, katonaruhában felsiet a fővárosba, ahol beiratkozik előbb a műszaki egyetemre, majd hamarosan a bölcsészkar magyar-német-latin szakára. A forradalmak idején 1919 elejétől őszéig egy Gráf Ferenc nevű bornagykereskedő és nővére Podmaniczky utca 31. III. emelet 16-os számú lakásukba fogadják a fiatal egyetemistát, cégtársuk gyermekeinek korrepetitor-tanárát, sőt a Kommün alatt Bécsbe távozva a lakás őrzését is rá bízzák. A ház asszonya tanítja a költőt a polgári viselkedés és a férfi-nő kapcsolat szabályaira. Hazatérésük után is megmarad barátságuk, amikor 1945 után ismét távozni kényszerülnek, Sao Paulóban telepednek le; az öreg úr élete végéig atyai pártfogója marad a költőnek. A forradalom idején Dienes László a fiatal egyetemistát maga mellé veszi az Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Hivatal munkatársaként. A fiatal egyetemista – főnöke külföldre távozásával – állását azonnal elveszíti. A háború végén a Duna vonaláig előretörő román csapatok elfoglalják a fővárost is, majd amikor kivonulva átadják a hatalmat Horthy admirális 1919. november 20-án bevonuló nemzeti hadseregének, csak a Tisza vonaláig hátrálnak, ezzel elvágják a fővárost az ország keleti vidékétől: a fiatal diák nem tud kapcsolatot tartani ekkor Debrecenben élő szüleivel, minek következtében minden támogatás nélkül éhezi a fővárosban napjait.
Első, még parnasszista hangvételű verseivel a Nyugat szerkesztőjénél, Babits Mihálynál személyesen is jelentkezik, aki verseit még ugyan nem közli, de vállalja költői pályájának figyelemmel kísérését és egyengetését. Bevezeti az írók akkori kedvelt találkozó helyére, a Centrál kávéházba, rövid egyetemi tanársága idején demonstrátorává fogadja, majd utóbb, 1920. július 2-tól a Reviczky utca 7. III. emelet 15. számú lakását is megosztja az ekkor ismét albérletekben nyomorgó egyetemi hallgatóval. Babits Mihály és Szabó Dezső (1879–1945; a forradalom idején megjelent, Az elsodort falu című, nemzedéki számvetést jelentő, a progresszióval látványosan szakító visszhangos sikerű regény szerzője) még a Kommün idején megszervezik a Kun Béla meghirdette kommunista kultúrpolitika ellenében a Magyar Írók Szövetségét. Ide ajánlja be a Kommün bukása után, augusztusban Babits a titkári teendők ellátására tanítványát. Miután a konzervatív szemléletű Babits a forradalom bukása után szakít az ekkor radikális-nacionalista oldalra kerülő Szabó Dezsővel, a baloldali szimpátiáit fenntartó fiatal költőjelölt is elhagyja szeptember végén ezt az állását is.
Szabó Lőrinc már diákkorában tanulmányozza a hazai irodalmi reformmozgalom folyóiratát, a Nyugatot, és Babits Mihálynak, a századelő filozófiai ihletettségű, nagy formakultúrájú és európai irodalmi műveltségű költőjének valamint a német Stefan Georgénak (1868–1933) válik olvasójává és követőjévé. Amikor az első világháború végén a fővárosban, Budapesten egyetemistaként bekerül a hazai irodalmi életbe, már latinból, görögből, németből és franciából fordít (köztük Verlaine Fammes és Baudelaire Petits Poëmes en Prose című teljes köteteit), jegyzeteit gyorsírással készíti, és Babits közvetlen tanítványaként nemsokára angolból magyarítja kiadók számára a Fitzgerald-féle Omar Khájjám-verseket majd Shakespeare összes szonettjét, és Coleridge The Rime of the Ancient Mariner című balladás remeklését. A Baudelaire-centenáriumra készülve pedig két nagynevű költő és műfordító (a már említett Babits Mihály és Tóth Árpád) társul választja, hogy hárman fordítsák le a múlt századi költő gyűjteményes verseskötetét, a Fleurs du Mal-t. Ez a fordítás nemcsak Baudelaire bemutatása, hanem a századelő magyar versnyelvének összefoglaló emlékműve. A fordítások néha Simons fordítási módszerére emlékeztetnek. (Szabó Lőrinc a kötet 1943-as kiadása számára a maga fordításait jelentősen átdolgozta, hozzáalakította akkorra kiérlelődött költői beszédmódjához.) Gimnazista és kezdeti egyetemi és fordítói korszakának dokumentumait az Érlelő diákévek címmel 1980-ban összegyűjtött posztumusz kötet tartalmazza.
Első versei a Nyugat 1920. júniusi számában jelennek meg, közöttük a Novus nascitur ordo című, amely majd első verskötetében is szerepel. Ekkorra már járatos a legújabb európai költészetben és vitatkozva-tájékozott a századelőtől kifejlődő avantgarde mozgalmakban. Első kötete, az 1922-ben megjelent Föld, Erdő, Isten ritka elismerést vált ki. Már külalakját is külön méltatja a Nyugat: a híres Kner kiadó és nyomda egyik legszebben formált kiadványa. Költőileg is szerencsésnek mondható csillagállás alatt indul: egy történelmi katasztrófa sújtotta környezetben poétikailag érvényesen tudja egyszerre megéreztetni az emberi kiszolgáltatottságot, a fiatal ember pánerotizmusát, és a létezés rendjében való tájékozódást. Az „érlelő diákévek” múltán életpályája és költői tájékozódása olyan fázisába lép, amelyről egyik legismertebb későbbi versének (a Semmiért egészen címűnek) első sora vallhat summázóan: „Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz.”. Az első világháború, majd az azt követő forradalmi-ellenforradalmi hullámok, a háborúvesztes Osztrák–Magyar Monarchia széthullása, a Versailles-i békerendszerben harmadára csökkentett Magyarország a rászakadó inflációval és a mindebből is következő értelmiségi talajvesztetettséggel egyszerre váltja ki a lázadás és a tehetetlenség érzetét. A háború előtt felnőtt reformnemzedék a forradalom bukása után szétszóródik a világban, világmegváltó szemlélete értelmetlenné válik. Magyarországon talajtalanná válik a háború előtti pillanatban éppenhogy megjelent avant-garde is, amelynek legjobb alkotásai emigrációban látnak napvilágot (a magyar avantgarde alapító-szervező mesterének, Kassák Lajosnak a bécsi emigrációban keletkezett forradalomsirató prózai eposzát Szabó Lőrinc ismerteti itthon a Nyugatban). Szabó Lőrinc első verskötete olyan expresszionizmussal színezett klasszikusan kiegyensúlyozott stílusszintézist képvisel, amely tematikájában a modern személyiség történelmi, érzelmi és létfilozófiai veszélyeztetettségét érezteti. Nagytávlatú életmű alapozása volt a kötet, amelyhez az érett költő sorsfordító pillanataiban mindig is visszafordulhatott.
A kötet még Babits baráti védettségében, ifjonti szerelmek és egyetemi társasági élet sikerei idején keletkezik. Megjelenése pillanatában ez a védettség már a múlté. A fiatalember fokozatosan elveszíti mestere barátságát. Menyasszonyát, Tanner Ilonkát, a később felvett nevén Török Sophieként ismert költőnőt (1895–1955) Babits veszi feleségül, és ez a kezdetben baráti hármasság egy életre szóló személyes ellentét forrása lesz.
Egyetemi tanulmányait abbahagyva a fiatalember megnősül, családfenntartó lesz, akire rászakad az értelmiségi nyomor. 1921 Szilveszterén az apa tiltakozása ellenére, bár végül is kényszerű beleegyezésével feleségül veszi az akkori idők legnépszerűbb lapkonszernének, Az Est-lapok irodalmi szerkesztőjének (dr. Mikes Lajosnak) leányát, a költővel azonos napon (március 31-én), de nálánál korábban született, akkoriban megözvegyült leányát, Mikes Klárát (1896–1978). Ezt megelőzően 1921. augusztus 1-től állást vállal Az Est-lapoknál, előbb hírek gyorsírásos lejegyzője, majd stílusszerkesztő. Az Est-lapok konszernje az első világháború után szerveződik: egy bulvárlap, Az Est újgazdag tulajdonos szerkesztője megvásárolja az ország két nagymúltú liberális lapját, a Pesti Naplót és a Magyarországot, majd az Athenaeum könyvkiadót és nyomdát. Ezzel Miklós Andor (1880–1933) a főváros legjelentősebb sajtóhatalmát teremti meg. Ez a lapkonszern az úgynevezett Bethlen-féle konszolidáció támogatója. Bethlen István (1921. április 14-től) miniszterelnök a Kommünt követő, magát ellenforradalminak deklaráló „fehér terror”-ral hatalomra került Horthy Miklós rendszerének nemzeti legitimációját éri el: a diktatúrából kifejleszti a jogállamiságot szimuláló parlamentáris államszerkezetet. Ennek a konszolidációnak lesz a része a háború előtt és alatt, majd a forradalmak idején a reformmozgalomban részt vevő, majd a retorziók idején létbizonytalanságba kerülő jelentős írók (közöttük Babits Mihály és a prózaíró Móricz Zsigmond) számára a publikációs lehetőség és bizonyos anyagi biztonság megteremtése. Illetőleg a jelentkező újabb tehetségek felkarolása. Ennek megszervezését bízzák az írók barátjaként ismert, valahai katolikus papnövendékre, a „rejtélyes doktor úrra”, Mikes Lajosra (1872–1930), aki 1922. május 6-tól megindítja Az Est konszern három lapjára kiterjedő irodalmi rovatot. Szabó Lőrinc előbb Az Est-nél dolgozik, majd másfél éves megszakítás (1926. július 1-től 1927 október 15-ig) után a Pesti Naplóhoz hívják vissza, végül 1928 őszétől 1944 végéig a Magyarországnál dolgozik. Számára hosszú ideig Az Est-lapok nemcsak munkahelyet, de publikációs lehetőséget is jelent. Bárha a lap szellemével mindvégig vitában, egyes vezetőivel személyes feszültségben is él (lásd Öreg barátaimhoz címzett vitatkozó versét 1932-ből).
A költő első állandó budapesti lakása 1922. január 2. és 1927 nyara között albérlet, ahol a házinénit is a fiatal házaspárnak kell eltartania (Üllői út 31. földszint 3.), majd 1927 elejére a Gólya (ma Bókay) utca 50. (ma 56.) II. emelet 34-es számú lakást hozatják rendbe. 1923. április 23-án megszületik első gyermekük, a később Gáborjáni Klára (meghalt: 1972. augusztus 8.) néven ismertté vált színésznő. De ekkortól szerveződik a költő kalandokkal teli szerelmi élete is. Egyik fellángolásának köszönheti az akkori legrangosabb magyar festő, Rippl-Rónai József (1861–1927) róla készített fiatalkori portréját. Ugyanis a festő híres modelljével, Zorkával kapcsolódik rövid ideig életútja. A rövidebb-hosszabb viszonyok mellett 1924 végétől előbb titkos, majd 1928 nyarán egy drámai feltárulkozás során a felesége számára is nyilvánvalóvá váló kapcsolata kezdődik felesége legjobb barátnőjével. Vékesné Korzáti Erzsébet (született 1902. június 25-én, Keszthelyen) egy szegény szabómester tisztviselőnőből magát individuálpszichológus nevelőnővé képező leánya, ekkor egy csőd szélén álló kereskedő (Vékes Ödön, 1899–1957) válófélben lévő felesége. A költő házasságának történetével a Harminchat év című (posztumusz) levelezésgyűjtemény ismertet meg, szerelmi kapcsolatát A huszonhatodik év című (1950–1951-ben írott) szonettciklus és a Huszonöt év című (kiadás előtt álló dokumentumkötet) örökíti meg.
A kikapcsolódás pillanatait egy-egy baráti társaságban szervezett kirándulás jelenti a budai hegyekben, valamint az évi rendes szabadságok egy-két hetes itáliai utazással (1924. július 10. és 22. között magányosan és 1925. augusztus 2. és 18. között feleségével), ausztriai-németországi úttal (felesége társaságában, 1928. szeptember 20. és 29. között), kirándulással a Raxra, Ausztriában (bátyja társaságában, 1929. szeptember 5. és 9. között). Egy riport út a Romániához való csatlakozás után eszmélkedő és szerveződő erdélyi magyarok körében (1927. július 17. és augusztus 2. között), amelynek dokumentumai könyvalakban az Utazás Erdélyben című összeállításban jelennek meg 1992-ben. Baráti meghívásra hol ő, hol felesége a csehszlovákiai Újtátrafüreden tölthetnek napokat-heteket az újonnan létesült Palace Szanatóriumban. Ezeknek az utaknak az emléke a költő ekkori expresszionista ihletésű verseinek két kiemelkedő darabja: az Óda a genovai kikötöhöz (1925) és a Grand Hotel Miramonti (1926).
A minden fiatal nemzedék életében elkövetkező mester (ez esetben: Babits) és az elindító folyóirat (ezúttal: a Nyugat) elleni, (az akkori fiatalok esetében) 1923-tól érő szokásos generációs szervezkedésnek Szabó Lőrinc lesz egyik vezéralakja és folyóiratuknak, az 1927-ben meginduló Pandorának a főszerkesztője. A folyóirat története szintén a szokásos: a már összevont ötödik-hatodik szám után anyagi okokból és a résztvevők közötti széthúzás következtében megszűnik, adósság és másfél éves munkanélküliség marad a vállalkozás személyes következménye.
Ekkoriban következnek Szabó Lőrinc személyes sorsának kulminációs évei (1926 után, 1930 előtt): szerelmi válsága, felesége öngyilkossági kísérlete (1928. október 26-án éjjel), majd visszabékülésük, és a kedvesével ezt követő többéves kényszerű szakítás. Emlékezései szerint drogokkal is kísérletezik ezidőben.
Ennek az időszaknak a kötetei a Kalibán (1923), Fény, fény, fény (1926), A Sátán Műremekei (1926) címűek. Expresszionista társadalombíráló hang és szertelen önmegvalósító vágyakozás illetőleg e vágyakozás megbicsaklásának leírása jellemzi e korszak tematikáját (kiváltképpen a kötetek címadó darabjait vagy az Isten, a Klió, az Ujsághírben a végtelen, a Mérget, revolvert, a Negyedóra Isten és a Hivatal közt címűeket). A kor európai expresszionista lázadó verseitől ugyanakkor már ezekben is elkülönbözik a költő, ugyanis a lázadás messianisztikus, jövőt szolgáló hivatásában nem hisz, a változtathatatlanság feltételezésével írja néptribuni indulatú verses szónoklatait. Ezt követően 1927 és 1928 során olyan verseket publikál Az Est-lapok vasárnapi-ünnepi számaiban (köztük az 1928-ban publikált, T. S. Eliot későbben keletkezett Coriolanus-töredékeihez hasonlatos szemléletű tisztázó Vezér címűt), amelyek kétségbe ejtik: bárha kötetben 1928-ban kiadhatná a két év termését, elhalasztja az alkalmat, úgy érzi, alkotói válságba jutott. 1929-ben egyéves költői hallgatás következik.
Később, megújult költői horizontjáról átdolgozza e három kötet és e két év kötetet kihagyó termését. Mégis az ekkori versek hozzájárulhattak Szabó Lőrinc költői megújulásához, a bennük felhalmozódó ellentmondások pedig a világlíra folyamatába kapcsolhatták a költőt. Amikor ezekkel kapcsolatban egyfajta Kalibán-szindrómáról beszélek, hangsúlyoznom kell: nem szöveghatásról, hanem a világirodalom egymást nem ismerő alkotóinak egymástól független kísérleteiről van szó, amelyek csak mai horizontról munkálnak össze világirodalmi értékű eredmények alakításában. Olyan költői kísérletek jelennek meg, amelyek végeredménye alapvetően megváltoztatja a költészet hagyományos kérdező-horizontját.
Annak a poétikai paradigmaváltásnak, amelynek előtörténetét keresem, azt hiszem éppen Ezra Pound Hugh Selwyn Mauberley (Life and Contacts) címet viselő versciklusában találhatom meg az előhangját. Pound a tízes évek utolsó harmadában úgy tér vissza a szabadverstől megcsömörlötten T. S. Eliot társaságában a legszigorúbban kötött formájú Flaubert-i stilisztikához és Gautier-i versszerkesztéshez, hogy közben az ítéletek viszonylagossá tételét is beprogrammozza a szövegbe. Ezáltal a visszatérés egyben poétikai újdonság kivitelezését váltja ki: a mondat-ítélet azonosság megbontását, a mondaton belül megteremtett interpretációs „atonalitást”. Pound 1920-ra véglegesített kompozíciójának egyetlen sorához is többféle, a század költői tendenciáit reprezentáló poétikai eseményt asszociálhatok: „Caliban casts out Ariel”.
A sor első olvasatként a kultúrszimbólumok történetében bekövetkezett változást rögzít: a benne foglalt tényközlés a mese szabályai szerinti korábbi preferencia megváltozását jelenti, egy fokozatosan zajló folyamat végállomásaként. Európában, sőt Amerikában is, az iskolai színjátszást is belevonva a Jóisten-Prospero alakot régen kiszorította az Ariel-Caliban rivalitás, amelyben mindinkább Caliban kerül az érdeklődés előterébe. Browning Caliban upon Setebos című monológja (1860 körül keletkezett, 1864-ben publikálta költője), Renan filozófiai dráma-sorozata (Caliban, suite de La Tempête, 1878; L’Eau de Jouvence, suite de Caliban, 1880) előzi meg Pound verssorát, de Caliban szava ott visszhangzik Joyce Exiles című drámájában is (a dráma megjelent 1918-ban; az e szempontból említésre méltó idézet Shakespeare The Tempest című mesejátékának harmadik felvonásából, a második színből kölcsönződik: „The isle is full of voices”) ahol a főszereplő, Rowen, az író »önarcképe« idézi fel, allúzióként az ír szigetre is vonatkoztatva Caliban szavait. Már régóta, amikor Caliban beszél, a kisemmizettet és a lázadót vélik megfogalmazni, illetőleg hallani. Ugyanakkor ez a Caliban magán viseli mindvégig a Shakespeare-meghatározta tulajdonságjegyeket is.
Pound versében a nézőpontváltás tudatosítása kétféle szövegkörnyezettel szembesítve jelenik meg. Egyrészt a történelem hagyományos dialektikájába vonja bele a költő („All things are a flowing, / Sage Heracleitus says;”). Ez csak a változást nyilvánítja ki, minden értékelés nélkül, tényt közöl. Ugyanakkor a bejelentést keretező, egymást magyarázó-kiegészítő megállapítások már az értékviszonyban bekövetkezett bizonytalanságot jelzik. Először egy grammatikai »atonalitással« »lebegtetve«, a mondat-ítélet azonosságot eloldva: „Christ follows Dionysus, / Phallic and ambrosial / Made way for macerations;” utóbb az értékcsökkenés horizontjainak kemény-fogalmazású leírásaival jelezve a jelen értékszintjének bizonytalanságát. A Maberley szövegalkotására az értékszintet és értékkülönbözést egyszerre érzékeltető beleprogramozás a jellemző: ez értelmezteti a Caliban-Ariel preferenciális hatalmi és/vagy értékváltás jellegét is a hagyományos kultúrszimbólumban.
Ugyanez a magyar irodalomban két költő (előzőleg mester és tanítvány) költészetében szétválva és egymás ellen fordítva, monologikus jelleggel, hangnemi reprezentáció kiséretével jelentkezik.
A klasszikus modernségű költő, Babits Mihály 1916-ban háborúellenes gesztusként lefordítja a kultúrszimbólum eredetijét, Shakespeare A vihar című mesejátékát, értelmezése középpontjában a békehozó és kiegyensúlyozó Prosperóval. Ez a történelmi aktualitással is hangsúlyossá tett indítás a magyar irodalomban azután Babits tekintélyétől támogatva egyfajta humanista pátoszt indukál végig a század irodalmában, Prospero-Ariel preferenciával.
Ennek a hagyománynak a megzavarása okán hangosodhatott fel Szabó Lőrinc Kalibán-versének (1923) az értelmezése: nemzedéki lázadás, egy nagytehetségű költő alkati és utóbb politikai jellemképe egyként kiolvashatónak vélődhetett a versből, amely indíttatását tekintve valójában egy szuggesztív színpadi Caliban-megjelenítés és Renan drámájának kettős ihletését hordja magán, mint utóbb verse önértelmezésében elbeszéli a költő.
Kölcsönös félreértésben leledzett az épp ekkor egymástól elszakadóban lévő mester és tanítvány. Babits rögzíteni akar egy hagyományos értelmezést, amikor a történelmi megrázkódtatások a kultúrszimbólumok hagyományos rendjét a világirodalomban alapvetően megrendítették. Szabó Lőrinc pedig e változást látva, annak elkerülhetetlenségét mutatja be. De mindketten kétségbeesve állnak az európai vers poétikai kiszolgáltatottságának tényével szemben. Babits azért, mert látja, hogy az általa is képviselt klasszikus modernség poétikailag nem rezisztens a Caliban-szindrómával jelezhető politikai és jelentéstani befolyásoltsággal szemben. Hiszen még az övéhez oly igen hasonlatos poétikai szerkezetű költészetet megvalósító Stefan George is (a vers címével magával is ráutalva) A háború idején egyfajta „Neue Reich”-ért való küzdelem meghirdetésében látja a „Sänger” feladatát, és a címével a hölderlini kérdéshez kapcsolódó másik »háborús« verse pedig (Der Dichter in Zeiten der Wirren) éppen azt jelentheti (mindkét verset Szabó Lőrinc fordítja magyarra, Der Krieg címűt közvetlen az első világháború után, „a költő engedélyével” jelenteti meg a Nyugat-ban A háború címmel, a másikat utóbb A költő a zűrzavar korában címmel), hogy a klasszikus modernség tematikus üzenetébe beleférhet különböző antihumanista messianisztikus közösségi eszmény preferálása. Legfeljebb a költő izlése (mint a száműzetésbe menekülő George végső gesztusa) vagy morális ítélkezése, és a politikai messianizmust kizáró istenhite (mint Babits példává emelkedő magatartása), tehát poétikán kívüli tényező választhatja el a költőket a versbe építhető nyílt politikai azonosulások elfogadásától.
Szabó Lőrinc 1923-as Kalibán-verse beletartozik abba a versalakító folyamatba, amely 1920 és 1928 között jellemzte a fiatal költőt: egyszerre George, a Menscheitsdämmerung avantgarde-ja és a görög kardalok hatására egyfajta monológ-verset alakít, amelyben a szociális feszültséget és a korszak kulturális züllését feloldandó egybefogja a Führer és a Dichter alakját, mint azt éppen a George-kör ideológusa, Kommerell mutatja be a Hölderlinnel záruló klasszikus német költészetre hivatkozva (Max Kommerell: Der Dichter als Führer in der deutsche Klassik. Bondi, Berlin, 1928.). Szabó Lőrinc éppen szociális elégedetlensége következtében a „legyen a költő hasznos akarat” ars poeticával eljut a „Kellenek a Gonosz fegyverei!” (az idézetek az 1926-os megjelenésű A Sátán Műremekei című kötetéből valók) szélsőségig: versében perverz gondolati ellenkezéssel – borzadva, de hódolva is – idézi Kalibánt (1923), a könyvégető modern technikust, és velemondja, egyes szám első személyben a Vezérrel (egy általános Vezér-képlettel) a világhatalmi programot (1928).
A Mauberley-ben már megszünt e két szélsőség hangnemi reprezentációval megjelenő monológikus lehetősége: a versbeszéd atonalitása egyben védekezés a hagyományos jellegű versbeszéd tematikailag elkötelezhető kiszolgáltatottságával szemben. Eszerint nem a hatalmi és/vagy értékbeli preferencia-váltás tematikai jellege és mikéntje adja a problémát, tehát már nemcsak az, hogy „Caliban casts out Ariel”, hanem, hogy lehetséges egyáltalán olyan beszédmód, amelyben valaki casts out valakit. Addig nem születhetett meg új poétikai paradigma, amíg a vers (legyen az akár hagyományos, akár klasszikus modernségű, akár avantgarde) a hasznosság-elv értelmében egyfajta teleológiát képviselt. Az antiliberális szimbólum végülis megszülte önmagában a liberális dialógust.
Szabó Lőrinc az apolitikus magánember utóbb, ha hihetünk elfogult kortársi pletykáknak, figyelhette akár szimpátiával is Hitler alakját, mint ahogy Pound politikus magánemberként valóban támogatta Mussolinit költészetükben ugyanakkor olyan dialogikus poétikai paradigmát teremtettek, amely ellenemond minden hasznosság-elvű, a messianisztikus történelmi tendenciák által felhasználható monologikus poétikai megoldásnak.
A klasszikus modernség a húszas években azután elinduló második hulláma végülis a kulturszimbólumok hagyományos viszonyrendszerét felbontva a mítoszok irodalmi feldolgozásának új nyelvezetén szólal meg, kiváltva a poétikabéli paradigmaváltást.
Ennek eredményeként példaképpen Szabó Lőrinc egy balladisztikus keretbe foglalt versét idézem, a harmincas évek közepéről, a Szun Vu Kung lázadása címűt. Szun Vu Kung, a világhatalomra törő majomkirály és a békét biztosító Buddha kultúrszimbólumát szembesíti a vers. Az előadás szinte gyermekszobába illő elbeszélése ellenére nem találunk a versben Caliban-Ariel-szerű vagylagosságot. A lineáris történetben Buddha (mint Pound Mauberley-jében) „casts out” ugyan Szun Vu Kungot, hangnemét tekintve ugyanakkor éppen a dialogikus megjelenítés a vers jellemzője. A dialógus természetesen nem a szereplők között van (az csak rejtett monológgá csusztatná a verset), de a szereplő személyeken belül. Szun Vu Kung világvégi utazása nemcsak a hagyományos eszmények hatalomvágyó kifordítása, hanem hasonlóan a Yeats Irish Airmanjéhez „A lonely impulse of delight / Drove to tumult in the clouds”; aki hasonló megdöbbenéssel fogadja a világ végén megjelenő „waste”-et a maga belső „tumult”-jában; izgatott, célratörő ténykedése nemcsak pusztítás, de hasonlatos Orpheusnak, a „ganze Werk”-et befejezni akaró igyekezetével. Buddha pedig nemcsak a megváltó jóság, de „kíméletes”-en kegyetlen büntető tevékenységével egyben maga a mindenkori korlátozás. A kulturszimbólum ebben a versben átváltozik mítosszá, amely kizár minden dekódolható egyértelmű üzenetközvetítést: labirintusba jutunk általa, ahol minden „egyszerre mindenféle” mint Szabó Lőrinc 1931. május 17-én a Pesti Naplóban megjelent verse exponálja a probléma egyszerre politikai és poétikai oldalát.
És ezzel eljuthatunk a klasszikus modernség második hullámának versbeszédéhez, a dialogikus poétikai paradigmához, ez a költői beszédmód a tízes években az angol, ír és amerikai lírában jelenik meg, egy-egy perszona által megszemélyesített formában: T. S. Eliot Prufrockjában, Ezra Pound Mauberley-jében, majd pedig Yeats An Irish Airman Forsees His Death című versében vagy a későbbi Leda-szonettjében. A magyar költészetben ezt a versbeszédet Szabó Lőrinc alkalmazza elsőként a húszas évek második felétől kezdődően. Kiteljesedése a húszas évek közepe-vége és a harmincasok eleje: Yeats mítosz- és filozófiai verseinek, Rilke Orpheus-szonettjeinek és Pound Cantóinak korszaka. És természetesen a Te meg a világ keletkezésideje.
A Te meg a világ kötet verseiben (megjelent 1932) Stirner szélsőséges individualista filozófiájától is ihletetten a személyiség szabadságharcának kemény próbáját méri magára a költő. Sokak megítélése szerint ez a kötet jelenti – József Attila Eszmélet körüli verseivel egyetemben – a század magyar lírájának csúcsteljesítményét. A kötet világa olyan konok és következetes költői megszólalás, amely állandó igazságra törekvésével éppen az egy Igazság létezését kérdőjelezi meg; a költői pálya beteljesítése ellenére azt tudatosítja, hogy az ember nem érhet el semmilyen teljességet; a hit szolgálatában álló kálvinista papi nemzedékek neveltjében éppen e kötet során bicsaklik meg a hit: Istenhez vágyódását a tények rideg tisztelete utasíttatja vissza minduntalan. A kötet legismertebb darabjai: Célok és hasznok között, A belső végtelenben, Felirat, Egyetlenegy vagy, Az Egy álmai, Csillagok közt, Szeretlek, Meg fogok halni, Tenger, Semmiért egészen, A homlokodtól fölfelé, Hajnali rigók, Egy egér halálára, Kortársak.
Ebben a kötetben rögzül az a poétikai gyakorlat, amelyet dialogikus költői paradigmának nevezhetünk. A hagyomány és újítás, heideggeri értelemben vett most-pontokra szakadó és autentikus idő, a (közös emberi és a személyes) tapasztalat és az elképzelt jövő, az emlékezet és annak (jó és rossz irányba egyképp) deformálódó feldolgozása, nomeg a történelmi és az életrajzi esetlegességek sorozata olyan mezőt határoz meg, amelyben az egyes alkotások és a belőlük megépülő életművek poétikai rendben szervülnek. Vannak korok, amikor ezek az ellentétek kapnak hangsúlyt: a műalkotást nemcsak a tudat kérdező munkálkodása határozhatja meg, hanem éppen a kérdezés mikéntjében bekövetkező, az alkotásmód egészére kiterjedő változás befolyásolja. A költő és a vers viszonyában következik el alapvető változás. Ilyenkor paradigmaváltásról szoktak beszélni. Magam részéről ezt a definíciót elfogadva a húszas években induló magyar költők közül Szabó Lőrincet és József Attilát a világirodalomban leírható paradigmaváltás részeseiként szemlélhetem.
Miként jelentkezik ez a váltás a húszas évek lírájában? A líra megszűnik üdvtan lenni, elveszíti a jövőképet, és meghasonlik a történelemmel. A „nagy elbeszélés” (grand récit) ellenében a naprakész tájékozódás kényszere alakítja a tudat kérdezésmódját, a történelmi haladással szemben a pillanat történései kapnak hangsúlyt. A mindenkori jelen archetipikus előképei válnak viszonyítási lehetőséggé: az egyszer már megtörtént esetek lefolyása lesz összehasonlítási alappá. A kérdezés ezáltal állandó viszonyítás formájában jelenik meg: a viszonyítás pedig kiváltja az állandó vitatkozást. Szabó Lőrinc egyik versének mottója adhatja ennek a beszédmódnak az alap modelljét: „A: rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni. B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb!” (Tízezer magyar gyermek, megjelent a Pesti Napló 1927. április 17. számában). Előfordul, hogy egy grammatikailag pontosan hasonló módon megszerkesztett mondat más-más történetbe illesztve éppen ellenkező logikai ítéletet képvisel. Ezáltal a hagyományos elbeszélés lehetetlenné válik: olyan beszédmód jelenik meg, ahol ugyanaz a szöveg kerül önmagával dialógusba. A hangnemi egységet megkívánó, a mondat-ítélet azonosságot kétségbevonhatatlan tényként kezelő, monológ típusú, hagyomány szentesítette versbeszéd ellenében nálunk Szabó Lőrinc alkalmazza elsőként az önértelmezést a heideggeri „Über-sich-sprechen” értelmében vett, körülbeszélésben megvalósító, önmagát valamely másikkal valamiről folytatott beszéddel kifejező lírai beszédmódot. A művön belül poétikai különböztetéssel egyszerre jelenik meg egyfajta aktor és néző: „...wir im Schauspiel des Lebens gleichzeitig Zuschauer und Mitspielende sind” („az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk”) – ahogy Niels Bohrt idézve Heisenberg rátalál a műalkotásra és a tudományos ténykedésre akkor egyként érvényes metaforára (Werner Heisenberg: Physik und Philosophie, 1959, Ullstein Buch Nr. 249, West-Berlin, 1961. 40). A művön belül egyszerre szólal meg a változtatni akarás vággyal teli szólama és a változtathatatlanság tudomásulvételének törvénymondása.
Szabó Lőrinc költészete első olvasásra könnyen érthető. Éppen ezért könnyen félre is érthető. Éppen a beszédmód dialogizáltsága hozza felszínre a költészetében megformált ellentéteket. Mondatszerkesztése, szóhasználata, elbeszélés-technikája költőtársai közül talán őnála van legközelebb a beszélt nyelvhez. Verseinek formáltsága konzervatív tendenciákat erősít fel: pályája elején az angol hatásra felerősödő anapesztizált jambus jellemzi, első kötetének (Föld, Erdő, Isten, 1922) darabjai a blank verse alakításmódjára emlékeztetőek. Majd a görög kórusok szólamát utánamondó expresszionista szabad versek kitérője (Fény, fény, fény, 1925; A Sátán Műremekei, 1926) után a strófás jambusi jellegű, rímeléses verselésre tér át (Te meg a világ, 1932; Különbéke, 1936; Harc az ünnepért, 1938; Régen és Most, 1943; Valami szép, 1956), majd pedig a – már a harmincas évek elején (a Te meg a világ kötetben) is feltűnő – szonett különböző variációi válnak legjellegzetesebb versalakzataivá (Tücsökzene, 1947 és kibővítve 1957; A huszonhatodik év, keletkezési ideje: 1951-52, befejezése és megjelentetése: 1957; és a Valami szép gyakori versformája).
Ugyanakkor a nyelvi extravaganciákat kerülő, grammatikai pontosságú mondatformálás és a hagyományos formálású versalakzat éppen az ellentmondásosság megjelenési formája. Az állítás-kétségbevonás-tagadás egyszerre való jelenlétét biztosítja a versben. Nála nem a szöveg folyamatossága rejti az ellentmondást, hanem a szöveg és a poétikai alakzat egymást keresztezése. A sor és a strófa nem az elbeszélés kiegészítője, hanem éppenhogy megszakítója. A mondat az ő versében sohasem esik egybe a sorral, hanem sorközi metszettől metszetig tart. Sőt még a görög klasszikus verselési jellegzetességek sem a sor formájában jelennek meg, hanem azok is metszettől metszetig érvényesek. Így sajátos sor-mondat aszinkron jön létre. A jambusi jellegű sor szétvágja a mondatot, a rímek hangzatosan egyfajta recitálást biztosítanak, a mondat ugyanakkor az enjambement-ok segítségével a sorok között alakul, sokszor klasszikus metrikai formákkal erősítve.
Ezáltal Szabó Lőrinc versében egyszerre minden „épül és omlik”. Minden állítását ugyanabban a mondatban kétségbe is vonja. Nem a tagadás szándékával, hanem a kérdezés pontossága érdekében. „Te is egy lehetséges világ vagy” – tanulja Russell filozófiájából, elveti az egy Igazságot, de keresi az Egyes ember igazságait. Ennek érdekében kérdezi végig Russell és Stirner filozófiáját, majd a kelet bölcseit.
Költői és versfordítói rangja a Te meg a világ kötet megjelenésétől nyilvánvalóvá válik, ezt mindegyik politikai rezsim végül is díjakban is kifejezni kénytelen. Egy 1944-ben írott levelében erről így vélekedik: „Úgy látszik, hogy »poésie pure« felfogásomat ma, jobb és bal, legalábbis ami ebből az én személyemet illeti, értené és méltányolná.” A két háború közötti irodalmi élet legvitatottabb mégis legrangosabb alapítványi jellegű irodalmi elismerését, a Baumgarten díjat háromszor nyeri el (1932-ben, 1937-ben és 1944-ben). A konzervatív irodalmi életet összefogó Kisfaludy Társaság a Kosztolányi Dezső halálával megürült helyre 1937-ben őt választja tagjává. Budapest Székesfőváros Arany János Érmét 1940-ben, felnevelő városában, Debrecenben pedig 1943. december 6-án veszi át a Debreceni Irodalmi Társaságok és a Nyári Egyetem Csokonai–díját, majd közvetlenül az ország német megszállása előtt az Irodalompártoló Társaság díját is elnyeri. Sőt várományosa lett a Corvin láncnak, a két világháború közötti úgynevezett Horthy-rezsim legrangosabb tudományos és művészeti állami elismerésének. Ezt már a német megszállás meghiúsítja. A háború után a Magyar Írószövetség tagjai közé 1947. december 17-én felveszik, az 1956-os forradalom előtti időben (szeptember 17-én) pedig beválasztják az elnökségbe. Műfordítói tevékenységéért (különösen Majakovszkij-fordításaiért) 1954-ben József Attila–díjjal majd 1957. március 15-én a háború utáni legmagasabb állami művészeti kitüntetéssel, a Kossuth–díjjal tüntetik ki a zeneszerző Kodály Zoltán és a prózaíró Németh László társaságában.
A harmincas évektől sajátos kettősség jellemzi a magánember és a költő pályáját. Az életrajz ekkortól szinte haláláig tartogatja számára a legnagyobb megpróbáltatásokat. A mindinkább háborúra készülő majd abba belelépő Európában a náci érdekszférában élő népek számára éppúgy gyanússá válik politikailag az Egyes ember igazságait kereső-védő kérdező líra, mint majd a világháború utáni szovjet-kommunista vasfüggöny mögötti világban. Ebben a politikailag állandóan változó világban kellett Szabó Lőrincnek, a magánembernek lehetőséget teremteni, hogy családját ellássa, alkotói (versírói, fordítói) munkáját zavartalanul végezhesse, hogy világot láthasson.
Az 1928-as családi válságot követő kompromisszum eredményeként új lakásba költöznek az akkor még zöldövezetnek számító Németvölgyi úton az akkori 6-os (mai 16-os) számú ház félemeleti 2-es számú lakásába, amelyet ma már emléktábla jelöl. Ebben a lakásban születik fiuk, a későbbi versek Lócija 1929. december 14-én. Majd 1935. május 20-ával átköltöznek a Pasarétre, a szintén emléktáblával megjelölt Volkmann utca 8-as számú házba, ahol az ostrom előtti pillanatokra tudja megépíttetni könyvtárszobáját, amely az elkövetkező évtizedekben költői és fordítói munkahelyévé is válik.
Szabó Lőrinc munkahelye és verseinek szinte hetenkénti publikációs fóruma Mikes Lajos (1930. augusztus 19.) majd Miklós Andor (1933. december 2.) halála illetőleg Bethlen miniszterelnök bukása (1931. augusztus 24.) után a harmincas években megváltozik. Az özvegy örökös, a neves színésznő, Gombaszögi Frida (1890-1961) kedveli a költőt, tanácsadói annál kevésbé. Ugyanakkor az új, a Hitler előretörésével egyidőben, 1932. október 1-én hatalomra kerülő, reformokat tervező Gömbös Gyula (1886-1936) miniszterelnök támogatására éppen Szabó Lőrinc munkahelyét, a Magyarországot felajánlják, hogy az új orientáció megszólaltatója legyen (1934. február 1-től). A miniszterelnök találkozóra kéreti az írók egy részét 1935. április 16-án az új főszerkesztő, a szintén író Zilahy Lajos villájába, köztük Szabó Lőrincet, akiket az Új Szellemi Front néven meghirdetett program támogatására szeretne megnyerni. Amikor világossá válik, hogy Gömbös programja nem a roosevelti New Deal jelleggel valósul meg, egymás után felmondják a szövetséget, majd nemzeti és reformer jelleggel Márciusi Front címmel ellenzéki politikát hirdetnek meg (1937. március 15.). Az Est-lapok ebben a politikai csapdában 1939-ben megszűnik. Csak a lapkonszern egyetlen napilapja, a nagymúltú, múlt századi alapítású Magyarország él továbbra is, de az akkori miniszterelnök, Teleki Pál (1879-1941. április 3.) által meghatározott változott, államosított profillal: a kormány félhivatalos lapja lesz. Szabó Lőrinc, a korábbi olvasószerkesztő a háború végéig vállalja az új szerkesztőségben is a munkálkodást, de szerzőként már alig jelenik meg benne.
Ebben a pillanatban igen kedvező új publikációs ajánlatot kap. Farkas István neves festőművész-tulajdonos a háború kitörése előtt hazatér Párizsból és forszírozza, hogy a korábbi konzervatív irodalmi folyóirat, az Új Idők és a Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. (1943-tól: Új Idők Irodalmi Intézet Rt.) könyvkiadó az élő irodalom értékei felé nyitottabbá váljék. Ennek során igen előnyős életmű-szerződést köt a költővel (az Ima a gyermekekért című a költő első verse, amelyik ebben a folyóiratban 1939. július 30-án jelenik meg).
A költő továbbra is igyekszik korábbi szokásait követni. Évi rendes szabadságát utazásokkal tölti, néha feleségével és/vagy gyermekeivel, és hogy az utazás költségeit fedezze, riportokat ír, versekben emlékezik meg egy-egy kivételes időpillanatról, de főként műfordításokat készít a Nemzeti Színház számára: 1934. júliusában felesége társaságában Párizsba látogat (itt a Boulevard Saint-Germain 16. szám alatt, a Bucy utca sarkán, az Acropolis Hotelben laknak), Dalmáciába többször (feleségével és lányával, Kisklárával 1932. június 19. és 29. között; 1934. szeptember 16. és 27. között egyedül; majd Lóci fiával 1937. július 10. és 22. között), ez utak emléke a Mosztári tücsök és az Egy raguzai leánderhez valamint a Beszélgetés a tengerrel és a Lóci és a szakadék című létfilozófiai ihletettségű versei. Shakespeare Athéni Timon című drámáját 1935 nyarán fordítja a Nemzeti Színház (Németh Antal rendező-igazgató) megrendelésére: július hónapot baráti meghívásra Bisztrai Farkas Ferenc (1903–1966, az 1956-os forradalmi kormány későbbi minisztere) birtokán, Déda-Bisztra felett egy erdélyi hegytetői menedékházban tölti leánya és vendéglátói társaságában. 1938. július 20. és augusztus 22. között a Fekete-erdőben a Titi-tónál Kleist Amphitryon című, tragédiai hangoltságú komédiáját és Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékát fordítja (szállodai címe: Wolf’s Hotel Titisee, Hochschwarzwald). A Macbeth-et1939-ben a Tátrában fordítja Moldvay Klára angolszakos tanárnő társaságában.
Hivatalos vagy félhivatalos utazásokra is sor kerül. 1931. június végén-július elején Az Est-lapok tulajdonosának jóvoltából, lapja képviseletében résztvesz a Lloyd Triestino luxushajójának, a Victoriának sajtóbemutató útján a Trieszt–Velence–Brindisi–Alexandria–Kairó útvonalon, eljut a piramisokig (az út későbbi verses emléke a Sivatagban című, történelmet, etikát és létfilozófiát egybevető verse). 1933-ban, miután cseh és szlovák költők magyarra fordításában jelentős szerepet vállal, a csehszlovák kultúrattasé, Anton Straka jóvoltából szerelmével, Vékesné Korzáti Erzsébettel többhetes utat tölt cseh és morva városokban, sőt Drezdába is ellátogathatnak. Augusztus 9-én a prágai írók kedvelt találkozó helyéről, a Barrandov kávéházi teraszról üdvözlő lapot küld feleségének, a lap aláírói között a cseh és szlovák líra klasszikusai szerepelnek (Josef Hora, František Halaš, Ján Šmrek és Vilém Závada). 1936 július elején sajtóbemutató repülőúton vesz részt a Budapest–Svájc útvonalon, az út verses emléke a Reggeltől estig című versciklusa. 1941-ben, a jugoszláv–magyar örök barátsági szerződést követően, még az ország lerohanása előtt kultúrdelegációval Belgrádban, hasonló küldetéssel 1942. márciusában Bulgáriában jár, 1943-ban Svédországba és Finnországba készül: a finn delegáció, benne Koskenniemi költővel (1885-1962) és Arvi Kivimaa prózaíróval (1904-1984) még elér Budapestre, Kivimaa hazatérve még egy portrét közöl a Suomen Kuvalehti című finn magazinban Szabó Lőrincről, de a magyar delegáció viszonzó útja előbb elhalasztódik, majd végleg elmarad.
Leggyakrabban Németországban jár. Még a megszüntetés előtt álló lapja képviseletében 1938. augusztus 22. és 29. között Horthy államfő, 1939. április 28. és május 4. között Teleki miniszterelnök sajtókíséretének tagja, 1941. március elején már az átalakított újság képviseletében a Lipcsei Nemzetközi Vásáron sajtótudósítóként vesz részt (kiemelt terjedelemben méltatja az akkor még ott felállított szovjet pavillont), ugyanez év május végén a Nemzeti Színház vendégszereplését kíséri, 1942. október 7. és 11. között. Tanácsadói és műfordítói szerepet vállal a rövidéletű Deutsch-Ungarische Gesellschaft Kazinczy Könyvtárának szerkesztésében; az 1941-es évben három kötetecske jelent meg fordításában: Keller Tükör, a cica (Spiegel, das Kätzchen), Storm Aquis submersus és Droste-Hülshoff A zsidóbükk (Die Judenbuche). A weimari Deutscher Dichtertag vendégeként résztvesz az 1941-ben életrehívott Europäische Schriftsteller-Vereinigung konferenciáján. A konferencián való részvételre magyar részről Ullein-Reviczky Antal (1894–1955), a külügyminisztérium sajtóosztályának akkori vezetője kéri fel, akit közben stockholmi magyar nagykövetnek neveznek ki, és aki utóbb a szövetségesekhez elsőként csatlakozó magyar diplomaták egyike lesz. A megszállott Európát gleichschaltolni akaró szellemiséggel határozottan ellenkező hangnemben szólalt fel (az útjáról készített intern beszámoló publikálva a Harminchat év című posztumusz levelezésgyűjtemény első kötetének jegyzeteiben). Előadóként a háború alatt Berlinben és Bécsben is többször megfordul (1939. június 4-én előadást tart a berlini Collegium Hungaricumban Neue Ungarische Dichtung – Geist und Stil címen, hasonlóképpen 1942. december 8-án Berlinben beszél éppen akkor friss weimari tapasztalatairól, utána 11-én Bécsben tart Móricz Zsigmond prózaíróról előadást, mindkét helyen házigazdái a költőt is bemutatják). (Az utazásai során készített cikkeket, előadásokat, felszólalásokat utóbb a Magyar sors és fehér szarvas című, publicisztikáját összegyűjtő posztumusz kötet publikálja 1994-ben).
Weimari felszólalását követően alakult ki együttműködő barátsága Carl Rothéval, az Íróegyesülés ügyvezető főtitkárával, aki kapcsolatban állt az 1944-es Hitler ellenes összeesküvéssel, és magyarországi útjai során az angolszász orientációjú ellenállással tartott kapcsolatot. Csak a legutóbbi időkben derülhetett fény arra, kivel is találkozgatott Rothe, amikor 1944 elején Szabó Lőrincék vendégeként Magyarországon tartózkodott. A skót John Dickinson (1910–1962) a Price Waterhouse cég hites könyvszakértő munkatársaként a háborús viszontagságok során Berlinből Varsón és Bukaresten át Budapestre menekült. Itt a Bethlen István volt miniszterelnök szűkebb köréhez tartozó, mártírhalált halt literary gentleman, patrisztikus tudós és szerkesztő Balogh József körében megismeri Teleki Ella grófnőt (született 1918-ban), akit 1940 július végén feleségül vett. Budapest ostroma idején mindketten a legendás svéd diplomata, Raoul Wallenberg közeli munkatársai lettek. Nemcsak Szabó Lőrinc írja 1945-ös védőbeszédében háború alatti ténykedéséről: „azok, akik nem ismertek vagy félreismertek, éveken át gyaláztak, s nekem tűrnöm, hallgatnom kellett. Most se szívesen mondtam el ezeket a dolgokat, s talán még most sem tárhatok fel mindent.” Dickinson úrnak is, miután családjával együtt 1946. április 13-án egy szovjet repülőgépen Londonba távozhatott, majd onnan Stockholmba ment ismét angol cég munkavállalójaként, Svédországban lelkére kötötték: magyarországi kapcsolatairól soha, sehol ne beszéljen. Azt a szintén angol származású budapesti gyárost (Guy Martint), akivel John Dickinson Magyarországon kapcsolatot tartott, és akinek a családjával a háborút követően Szabó Lőrinc és Illyés Gyula is ismeretségbe került, a megszálló szovjet hatóságok mint angol kémeket utasították ki az országból.
Felmenthetetlennek minősített katonai beosztása miatt (mert ifjan tüzértiszti kiképzést kapott) 1940-től gyakran behívták (először az erdélyi bevonulás idején 1940. július 2. és október 15. között, majd Jugoszlávia felbomlása után 1941. július 9. és 30. között, majd „lőszerkezelői tanfolyam”-ra 1942. március 7. és 14. között és 1943. május 1. és június 1. között, míg végül 1943. augusztus 2. és 1944. november 25. között a Vezérkari Főnökség sajtóosztályára kerül, a Képes Tábori Újság társszerkesztőjeként), mindezt a költő állandóan felpanaszolta, katonaként az ország területét sohasem hagyta el, és amikor első katonáskodása után gallyatetői pihenése idején (1940. október 20. és 30. között) emberi jellegű életképekben próbált a katonaélet „sprőd” anyagából verseket írni, könyvet is készült ebből alakítani, a szélsőjobboldali sajtó támadása (Szózat, 1940. november 18. számában) a katonai témájú versek közlésének beszüntetésére és magyarázkodó cikk megírására kényszerítette.
A Nemzeti Színházban 1939-ben bemutatásra kerülő Macbeth-fordítás részletének egy liberális napilapban (az Esti Kurírban) való közlését a háborús cenzúra kitiltja: „a darab annyira át meg át van szőve államvezetők elleni merényletekkel, támadásokkal és különféle államfondorlatokkal, hogy a mai körülmények között egyetlen részlete sem látszik kívánatosnak hírlapi közlésre.”
A felgyűlt ellentétes politikai tapasztalatait a Magyarország háborús kiugrását előkészítő Kállay Miklós miniszterelnök és Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök által 1942 novemberében, az afrikai partraszállás után Lillafüredre összehívott írói konferencián fejti ki, a 22-i ülésszakon. Önmaga vonatkozásában elutasítja a háborús versek írását, a háborús tematikát illetően pedig azt mondja: „A valóságnak, az életnek a plasztikája kell, a maga ezer és millió színével, ellentétével, ellenpontjaival, fény és árny kell az igazi megvilágításhoz. A háború szörnyűség; Shakespeare és Schiller szörnyű háborús vérengzései mégis gyönyörűek a színpadon. Ábrázolási szabadság nélkül nem lehet ábrázolni; […] A mai hivatalos felfogás – biztosra veszem – nem engedné egy új magyar Shakespeare működését. […] Nos, kérjük a megfelelő palettát, mert Dante poklát nem lehet a mennyország színeivel megfesteni.” A beszédet a Nyugat utódja, az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag közlésre kérte, magam a megmaradt korrektúra alapján közlöm, mert a cenzúra ezt sem engedte megjelenni.
A háború után többször előállítják egy-egy napra, 1945 szeptember 25-én mint újságírót feddéssel igazolják. Ekkori viszontagságait 1945-ös Naplójában rögzíti, az igazolási tárgyalásokra két védőbeszédet is készít, amelyekben élete korábbi tényeit foglalja össze (Bírákhoz és barátokhoz címmel 1990-ben az egész eljárás dokumentált ismertetésével együtt megjelentek). Bárha igazolták, mivel az újság, amelynek évtizedekig szerkesztője volt megszűnt a háború után, többet állást nem vállalt. Ekkortól kezdve műfordítói munkából élt és tartotta el családját. Felesége tisztviselői állást vállalt, leánya a Rádió Színház művésznője lett. Fia nemzetközi hírű röplabdás sportoló és filmrendező szakot végez a Színművészeti Főiskolán.
A háború után mindazok a folyóiratok és kiadók, amelyekben verseit korábban megjelentette megszűnnek, a népi írók 1946 őszétől, Illyés Gyula szerkesztésével megjelenő Válasz című lapjának versrovatát gondozza, itt még megjelenhetnek versei is, de 1949 után a diktatúra éveiben individualista lírájával politikai okokból publikációs lehetőségek híján marad.
Életmenete leegyszerűsödik: barátok vendégeként – főleg a Balaton partján – tölti nyarait és a világirodalom klasszikusait fordítja kiadók megrendeléseire. Átdolgozza ifjúkori Shakespeare szonettfordításait, lefordítja Shakespeare Troilus és Cressida valamint Vízkereszt című drámáit, Racine Andromaque-ját, Molière Misanthrope és a Nők iskolája című drámáit, Puskin Bahcsiszeráji szökőkút című elbeszélő költeményét, Majakovszkij 150.000.000 című poémáját, egy kötet Tyutcsev-verset, Krilov és La Fontaine állatmese-verseit, Thomas Hardy Tess című regényét Egy tiszta nő címmel.
A Magyar Nemzet című napilap 1950. február 16-i számában a következő gyászjelentés olvasható: „Vékes Ödönné született Korzáti Erzsébet hirtelen elhunyt. Temetése csütörtökön d.u. 1 órakor a farkasréti temető halottasházából lesz.” Ezzel a gyászhírrel zárult egy huszonöt évig tartó szerelmi történet, de ugyanezzel kezdődött el az a tragikus-gyászos-elmélkedő-eszmélkedő huszonhatodik év, amelynek során megszületett a címével is ezt az évet jelző mű, A huszonhatodik év 120 szonettből álló ciklusa. Az emlékezés során a költő végiggondolja mindhármójuk, a kedves, a feleség és a saját szempontjából az elmúlt negyedszázad történetét az immár megválaszolhatatlan kérdésnek állandó ismételgetésével: miért vállalta magára kedvese az önkéntes halált 1950. február 12-én, szombatról vasárnapra virradó éjszaka, a Ráth György utca 54-es számú ház első emeletén lévő lakásában.
A gyászév megfeszített műfordítói és a gyászszonetteket alkotó munkája következtében 1951. október 10-én elkövetkező első trombózisát lábon húzza ki, költőbarátja, Illyés Gyula vendégeként Tihanyban. 1954. Szilveszterén a második trombózis már súlyos kórházi kezelést kíván. 1956 hosszú telén poliarthritiszben szenved. 1957. őszén amikor ismét rosszul lesz Illyéséknél Tihanyban, újabb trombózisra gyanakszanak. Kiderül, hogy áttételes tüdőrák okozza szenvedéseit.
A Te meg a világ kötetet követő évtizedekben a magánember viszontagságait a költő ellenkező irányú tájékozódásával ellenpontozza: a Különbéke (1936), de méginkább a Harc az ünnepért (1938) és a személyes életrajzát követő, az emberi életről fogalmazott eszmélkedés, a Tücsökzene (1947) verseiben. Összes versei-t 1943-ban, műfordításainak, az Örök barátainknak első gyűjteményét 1941-ben, a másodikat 1948-ban jelenteti meg, a politikai változások okozta félelemtől hajtva, versenyt futva az idővel. Bárha a változó politikai viszonyok megváltoztatják magánéletét, költészete hangnemét tekintve töretlen alakulást követ. Ezt folytatja a publikálás minden reménye nélkül készített gyászoló ciklusa (A huszonhatodik év, keletkezési ideje: 1950–1951, összeszerkesztése: 1951 húsvétja, befejezése és megjelenési ideje: 1957) amelyben szembenéz az elmúlás és maradandóság kérdéseivel. Visszatérése az irodalmi életbe az 1956-os Válogatott versei Valami szép című ciklusával (benne olyan versekkel, mint a Földvári mólón, A forzicia éneke, a Ficseri-füsti vagy a Mozart hallgatása közben) valamint a Tücsökzene bővített kiadása 1957-ben felfedezés számba ment.
Olyan reménytelenül létrejött alkotások ez évtizedek versei, amelyek az egy Igazság széthullásának tudatában az Egyes ember igazságának védelmét mégis magukba foglalják, felmutatva „az Egy álmai”-t; ezáltal a költői alkotást, mint az önmegvalósítás még lehetséges esélyét jelentik a világháborúk és személyes tragédiák hatására a történelmi-szociológiai célját veszítő ember számára; mindebből következően a hitetlenség rideg mélypontján mintha a költészet sajátos megváltást is sugallana: „két kezével egyszerre tart az isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja emel, és fölragyog az ünnep.” A versek megoldásokat ugyan nem adnak, de elszánt kérdéseket fogalmaznak és a felelet hiányától szenvedő keresésre késztetnek. A Te meg a világ kötetben kialakított dialogikus poétikai paradigma továbbalakítását jelenti az 1932 utáni költészete: a dialogikus poétikai gyakorlat klasszicizálódását. Lényege, hogy az emberi személyiségre és történelemre összpontosított dialógus átrendeződik, a mikrokozmosz a makrokozmoszban méretik meg. Lehet ez ódaian felemelő, harmonikusan kiegyensúlyozott, vagy ennek ellentéteként a különbözést lefokozóan hangsúlyozó, a költői személyiségben és az emberi létezésben egyként megkínzó-megalázó-kiszolgáltatottá tevő. Bár mindig „magát figyeli”, egyben történeteknél mélyebb archetipusokat (igen gyakran a keleti filozófia meséit) keresi arra, hogy az ember nélküli létezés hangjait, eseményeit, tárgyait meghallja, lássa, észlelje. Ebben akarja megtalálni azután a világ esetlegességeit, benne például önmagát, belőle eredezteti veszélyeztetettségét is. A világ viszonyítottságát figyeli: a létezésben benne lévő tudatnak a léttényekkel való szembesülését tes
Gyűjtemény ::
Irodalom ::
Fordítás ::

minimap