Babits Mihály: Régen elzengtek Sappho napjai…

Portre of Babits Mihály

Régen elzengtek Sappho napjai… (Hungarian)

A líra meghal. Nagyon is merész
kezekkel téptük a kényes leány
hegedű-testét, vad-vad hangokig
csigázva, hogy ma már csak nyögni tud
s hörögni mint halódó... Nincs ütem
jajában többé, nincs se szó, se tag:
az értő agy s zenés szív nem beszél,
csak a tüdő liheg, csak a torok
kiált s a szédült gyomor álmodik.
A líra elhal, néma ez a kor.

Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók
nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk
s mit ér a szó, amely csupán tiéd?
De istenem, hát testvér az aki
nem hallja meg testvére panaszát
ha nem övé is? Önző a világ:
csak közös ínség, közös láz, közös
zavar dadog - a többi csönd s magány.
A líra meghal, és a szerelem,
mint a galambok csókja, hangtalan.

Óh kedvesem! magunknak szól a dal.
Régen elzengtek Sappho napjai.
Csókolj! A líra meghal, és a bús
élet a kettes csöndbe menekül.
Az ember hajdan ember volt, s szíve
itta az embert, testvérszív; - ma nyáj,
megunt baján kérődző. Légy sziget
s várj napot a mocsárból! Különös
gubók szülhetnek pillét. Mit tudod?
Az istenek halnak, az ember él.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://epa.oszk.hu

For long have Sappho’s days been silent now… (English)

Lyric poetry’s dying. We have torn
with all too daring hands the violin body
of this delicate maid, we overstrained her
for wild tones, so that now she can but groan
and rattle like the throats of the dying. Her
wailing has no more words or beat or measure;
sensible minds and feeling hearts speak not –
’tis only lungs that gasp and throats that cry
and only giddy stomachs dream their dreams.
Poetry’s dying and our age is mute.

Whom will you speak to, Soul? They say you should
groan millions’ groans these days, as we are brothers,
and what’s word woth if’tis only yours?
But, oh dear God, is he a brother who
won’t listen to the complaint of a brother
if’tis not his too? Selfish is this world,
our common hunger, fever and confusion
stammer only – the rest is loneliness
and silence. Lyric poetry will die
and love is voiceless like the kiss of doves.

My dear! Our song is only for ourselves.
For long have Sappho’s days been silent now.
Kiss me! Poetry is to die and life
flees frightened to the silence of the pairs.
Men once were men, their hearts were thristy for
men, they were brother hearts – they are a herd now,
ruminating on age-old wrongs. Be an isle,
wait for a sun out of the marsh. Even strange
cocoons can bring forth butterflies. Who knows?
While gods are mortal, man is born to live.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationT. I.

minimap