Babits Mihály: Mint különös hirmondó…

Portre of Babits Mihály

Mint különös hirmondó… (Hungarian)

Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot
mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket
sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál
 
s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl
 
gépfegyvert próbál - oly mindegy volt neki! tudta,
balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
ujra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves
 
jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
szellem és szerelem - jól tudta ezt a hegyi hírnök
s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,
 
korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:
 
akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van!
nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!
 
úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak
 
versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb
 
tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké -
óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden
emberi történés! a tél puha lépteit hallom,
 
jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon,
csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Som et besynderlig sendebud (Norwegian)

Som et besynderlig sendebud uten en eneste nyhet
fordi han satt sommeren lang på toppen av fjellet,
så han at byens lamper ble tent der nede i kveldingen,
så han dem hverken nærmere eller større enn stjernene,
 
og hørte han surring, gjettet han om det var bil eller fly
eller en båt på den blankstille Donau, og hørte han gjenlyd
av spredte dunk og dump i dalene, tenkte han: steinhoggere
hamrer et hus der nede eller den onde naboen tvers over floden
 
prøver maskingeværene sine - han var likeglad, han visste
at menneskeslekten er gal, at den ikke kan være i ro, det gode
legger den øde, det som blir bygget opp gjennom århundrer,
faller i grus i en barnslig tvist, mer viktig for slekten
 
er bandenes bitre rett enn at jorden skal blomstre,
at ånd og kjærlighet skal flamme mot himmelen
slik at gudene blendes — sendebudet fra fjellet visste alt dette
og gjemte seg langt vekk fra nyhetene, men da den plystrende
 
piskende svirebror, vinden, slår til, da den grusomme, fjerne solen
med vellystige smil ser hvordan bladene, de forlatte elskerinner,
blekner for ham i selvmorderisk vemod og svever
som en syk danserinne, fallende død ut av danseringen:
 
da står sendebudet opp, tar sin stokk og begynner å gå
mot de folkerike dalene, som jaget av fjellets store budskap,
spør man etter budskapet, greier han bare å si: det er høst!
han roper det ut som et stort budskap, det som alle vet: det er høst!
 
slik går det også med mitt store budskap: som fjellet sprenges
av flere kilder og større snetyngder på sitt hode, slik brister også
mitt gamle hjerte av ord, men hvilket budskap er det jeg bringer?
hvorfor bekymre seg om et budskap? verden er i gjære, dager går
 
i kappløp med år, år med århundrer, de vanvittige folkene
er urolige: hva teller alt dette? jeg ser bare høsten,
jeg føler bare høsten som vise planter og fromme dyr,
føler hvordan jorden dreier seg mot himmelens mer avmektige
 
landskap og at dens pust blir svakere som hos elskende -
å, hellige Rytme, den evige kjærlighetens store rytme, årenes
rytme, rytmen av Guds dikt - hvor liten er ikke
den menneskelige skjebne! jeg hører vinterens myke skritt,
 
den hvite tigeren kommer og strekker seg ut over landskapet,
den skjærer tenner, biter, den samler sine trege
lemmer og går, marken få flekker av dens fallende fell,
den går og forsvinner inn i den nye vårens duftende jungel. 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.federatio.org/mi_bibl

minimap