Babits Mihály: Jónás könyve 2.

Portre of Babits Mihály

Jónás könyve 2. (Hungarian)


Második rész


Az Ur pediglen készitett vala
Jónásnak egy hatalmas cethalat
s elküldte tátott szájjal hogy benyelné,
halat s vizet vederszám nyelve mellé
minek sodrán fejjel előre, hosszant
Jónás simán s egészben ugy lecsusszant
gyomrába hogy fején egy árva haj
nem görbült, s ájultából csakhamar
fél-ébren pislogott ocsúdva, kába
szemmel a lágy, vizes, halszagu éjszakába.

És így jutott a szörny-lét belsejébe
vak ringások eleven bölcsejébe,
és lakozék három nap, három éjjel
a cet hasában, hol éjfél a déllel
egyforma volt, s csupán a gondolatnak
égre-kigyózó lángjai gyuladtak,
mint fulladt mélyből pincetűz ha támad.
És könyörge Jónás az ő Urának
a halból, mondván: "Kiáltok Tehozzád,
hallj meg, Isten! Mélységből a magasság
felé kiáltok, káromlok, könyörgök,
a koporsónak torkából üvöltök.

Mert dobtál vala engem a sötétbe
s tengered örvényébe vetteték be,
és körülvett a vízek veszedelme
és fű tekeredett az én fejemre,
bő hullámaid átnyargaltak rajtam,
és Egyetemed fenekébe hulltam
a világ alsó részeibe szállván,
ki fent csücsültem vala koronáján!
Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?
Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?
Kényedre hány-vet hánykódó vized
s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet."

S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt,
sürűn szíván kopoltyuját a Halnak,
mely csupa verdesés és lüktetés volt,
s a vízből-szürt lélekzet mind kevés volt,
a roppant haltest lihegve-dobogva
szokatlan terhét ide-oda dobta
kinjában, mig Jónás émelyegve s étlen
tovább üvöltött a büzös sötétben,
s vonítva, mint a farkas a veremben,
nyögött: "Bezároltattál, Uram, engem!
Sarak aljába, sötétségbe tettél,
ragyogó szemed elől elvetettél.
Mindazonáltal szemeim vak odva
nem szűnik nézni te szent templomodra.
Sóvár tekintetem nyilát kilőttem
s a feketeség meghasadt előttem.
Éber figyelmem erős lett a hitben:
akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!
Rejteztem én is elüled, hiába!
Utánam jöttél tenger viharába.
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
magányos gőgöm szarvait letörted.
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
annál világosabb előtte orcád.
Most már tudom hogy nincs mód futni tőled
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
De te se futhatsz, Isten, énelőlem,
Habár e halban sós hús lett belőlem!"

Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás meg visszarugott dupla talppal.
S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.

És monda Jónás: "Ki táncoltat engem?
Ki az aki nem hágy pusztulni csendben?
Besóztál görgő tengered savával
és csapkodsz, mintha játszanál csigával.
Mert megfogyatkozott bennem a lélek:
de az én Uram akará hogy éljek.
Ebének kíván engemet a Pásztor
és megszabadított a rothadástól.
Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod
s csahos szókkal futok zargatni nyájad.
Mert imádságom elhatott tehozzád
és végigjárta a Magasság hosszát.
Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,
hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,
mert aki éltét hazugságba veszti,
a boldogságtól magát elrekeszti.

Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap
és akkor az Ur parancsolt a halnak,
ki Jónást a szárazra kivetette,
vért, zsirt, epét okádva körülötte.


PublisherOsiris Kiadó, Budapest
Source of the quotationBabits Mihály összegyűjtött versei. Osiris Klasszikusok

Il libro di Giona 2. (Italian)

 

Seconda parte

 

A sua volta il Signore, per Giona,
fece preparare un’enorme balena,
e la mandò per farlo inghiottire,
con tanto di pesci e acqua insieme,
cosi scivolò Giona, in avanti con la testa,
senza torcersi un capello, giù nella pancia,
e riprendendosi dal primo stordimento,
con gli occhi senza veder niente al buio,
si guardo mezzo intontito, nella notte
bagnata e  molle, che sapeva di pesce.

Cosi giunse nell’interno del mostro,
nella culla viva del dondolio cieco,
e vi abitò nella pancia del pesce,
per tre giorni interi e tre notti, dove
mezzanotte o mezzodì erano uguali,
volarono solo le fiamme dei pensieri
verso il cielo, come dal profondo
di una cantina, invasa dal fumo e fuoco.
E pregò Giona, dalla pancia del pesce,
il suo Signore: “Grido a te mio Signore,
che tu mi senta! Grido dal basso verso alto,
impreco, supplico dalla gola della bara urlo.

Perché mi avevi gettato nelle tenebre,
buttandomi nella spira del tuo mare,
e mi circondarono i pericoli dell’acqua,
erba s’attorcigliò intorno la mia testa,
le tue onde ampie mi avevan scavalcato
ed io ero caduto in fondo al tuo Universo,
discendendo nella parte bassa del mondo,
io, che un tempo sulla tua corona ero seduto!
Io, che ero Giona, or’ non so chi sono?
Custode dei tuoi segreti, ormai che cosa so?
La tua acqua mi sballotta a suo piacimento,
nella carne viscida della balena son prigioniero.”

E respirò Giona, perché aveva il fiatone,
aspirando spesso dalle branchie del Pesce,
che era tutto un dibattersi e sobbalzare,
il respiro filtrato dall’acqua era insufficiente,
l’enorme corpo del pesce, nel suo tormento,
ansimando sbatteva qua e là l’insolito peso,
mentre Giona con i conati di vomito e affamato
continuò ad urlare nel buio nauseabondo,
e ululando, come lupo nella trappola, gemette:
“Mio Signore, tu mi facesti rinchiudere|!
Sotto i fanghi, nel buio mi avevi nascosto,
dalla vista dei tuoi occhi mi avevi escluso.
Tuttavia la cavità cieca dei miei occhi,
non smetterà a guardar’ la tua santa chiesa!
Avevo sparato la freccia del mio avido sguardo
davanti a me l’oscurità s’era squarciato.
Nella fede, la mia attenzione desta si rinforzò:
ovunque ti nasconda, mio Signore, io ti vedo!
Davanti a te cercavo di nascondermi anch’io,
invano, nella burrasca del mar mi avevi seguito.
Tuo servo ribelle in croce avevi messo,
la mia superbia solitaria avevi spezzato.
Ma più in basso laido cade il tuo servo,
è tanto più chiaro davanti a lui il tuo viso.
Scappar davanti a te, lo so, non è possibile
colui che soffrire non vuole, soffre due volte,
Sebbene sia diventato carne salata dentro il pesce,
davanti a me, Signore, neanche tu puoi scappare!”

E allora la balena fece un gran sobbalzo,
Giona gli rispose con un doppio calcio.
Un dolore nuovo prese possesso di tutti e due,
il pesce doleva a Giona, e Giona al pesce.

E disse Giona: Chi è che mi fa sobbalzare?
Chi è che non mi lascia marcire in santa pace?
Con il sale del tuo mare mi avevi salato,
mi frulli come si fa con la trottola, giocando.
Dentro di me sta scemando l’anima mia:
ma il mio Signore vuole che io sia in vita.
Il Pastore mi desidera per sé come cane,
perciò mi aveva liberato dalla putrefazione.
Vieni, Signore, vieni ad aprire le mie serrature,
ed io parole abbaiando, seguirò la tua gregge.
Perché la mia preghiera ti aveva raggiunto,
percorrendo la tua dimora in lungo e in largo.
Flagellami pure, flagellami saggiamente,
che la promessa fatta non possa dimenticare,
perché colui che vive nella menzogna,
priverà se stesso dalla felicità eterna.

Così parlò Giona, e il quarto giorno giunse,
allora il Signore impose un ordine al pesce,
che rigettò all’istante Giona fuori sull’asciutto,
vomitando sangue, grasso e fiele tutt’intorno.

 

 
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap