Babits Mihály: A gólyakalifa

Portre of Babits Mihály

A gólyakalifa (Hungarian)


És tizenhat esztendős koromban…
Hatodikat végeztem, épp majálisunk volt. Korán keltem, szaladtam nézni, szép idő van-e. Csodálatosan emlékszem erre a reggelre. Leírom – leírom az egész napot –, hogy lássa az olvasó, miből – milyen életből ébredtem a rémre. Aranyos nap volt, lombos, friss világ a nagy veranda kockás üvegfalain át. Ezüst szikrák, halványfriss tűujjak a fenyőn, gomolyodó hólabdavirágok. Minden virágra emlékezem. Hogyan pompázott az orgona! Volt aztán egy bokor, amit mi gyerekek csak bogyónak híttunk, mert fehér hólyagos bogyói voltak, a sarkunkkal pattintottuk szét mindig a földön. Ez apró fürtös, rózsaszínű virágokat hajtott, és keresztül-kasul belepték a méhek, és az egész bokor zengett, mint egy templomi orgona.
Nyitva volt néhány üvegtábla, és én hallottam mindent. A méheket, a darazsakat, amint felcsaptak a bogyóbokorból, hirtelen, mint a csomóból kibomlott húr vége, és merész, zengő ívben kikanyarodtak a vasrács fölött az utcára, odacsalta az akácvirág mézes illata. Halltottam a madarakat is, csipogást és csacsogást ezerfélét, minden hangos volt és eleven. A rigók voltak ám jókedvűek! Fel-felkurjantak és visítottak, mint a legények a csárdában, és én, gyerek, meg nem álltam, közibük kiáltottam magam is:
– Huncut a bíró! Huncut a bíró!
Csupa nevetés volt ez a zöld világ. Fütty, fütty és kacaj. A napsugár ingó foltjai szerteszét a sűrű lomb között, mint a nevetés apró gödrei az arcom. Én meg nevettem a boldogságtól, hogy a majálisra ilyen szép idő van. Egy szép szürke galamb ült a nyitott ablakra, és én odalopóztam megfogni. De elröpült, leszállt az udvarra, és nyakát ingatva kimérten lépkedett a földön.
Ekkor bejött Mariska, hozta a reggelit. A frissen pörkölt kávé ingerlő illata beáradt. Mariska menyecskésen hátrakötött keszkenővel jött, mosolygott nagyon.
– Elkésik az ifiúr. Még fel sincs öltözve.
Szaladtam vissza, az új ruhát keresni se kellett, már kikészítve várt.
Milyen jó, ha az embernek külön szobája van! Milyen pompás a hideg víz így reggel, hirtelen! Mily nagyszerű a tiszta fehérnemű hűvös érintése! Mégis jó, hogy így gondoskodnak az emberről! Vajon lesz-e bögretörés a majálison?
Hirtelen nyílt az ajtó, benézett az édesanyám, és én, az ágyamon ülve, amint éppen friss inget akartam felvenni, éreztem, hogy olyanféle mozdulatot teszek, mint a meglepett őzike. Oly szép, fiatal, elegáns asszony volt az anyám, hogy én szégyelltem előtte öltözködni. A cseléd előtt pedig nem szégyelltem. De amikor megláttam azt a szép, nemes arcot, amelyhez, mondják, egészen hasonlít az enyém, azt az előkelő termetet drágaszép pongyolában; úgy huzakodtam a paplan alá, mint a csiga a házába.
Lehajlott, meg akarta csókolni a homlokomat, amire én ijedten iparkodtam ráhúzni a takarót.
– Látott már az ember ilyen gyereket? Szégyelli magát az édesanyja előtt.
Amint kiment, gyorsan szedtem a ruhákat, felpattantottam az ajtót, gőzölgött a kávé, a fehér abrosz mögött állt a nenne, és kiosztotta a tejszínt.
Minden emberi lény között talán őt szerettem legjobban. Édesapámnak az idősebb nővére volt; nem ment soha férjhez, és ott lakott nálunk. Nekem úgy tűnt fel mindig, mintha ezüstből volna. Kis fején a haja csalódásig ezüst; az arca oly finom, gyengéden fehér arcszínével, diszkréten fénylő mosolyával, mint ezüst filigránmunka; és mosolya fénye az ezüst fénye volt, és hangjánál tisztább ezüstcsengést sohasem hallottam. De a legezüstösebb a lelke volt, és a hangja a lelke csengése, mosolya a lelke fénye. Nekem úgy tetszik, mintha még neve is, ahogyan otthon híttuk, a nenne szó, ellenállhatatlan, halk, ezüst fények és csengések képzetét idézné fel, csak rágondolva is. Alig véltem, hogy a kortól volna fehér a haja; fiatal volt és finom és bájos; ezüstösen született talán, mint valami tündér; nem is képzeltem máshogy a tündéreket, mint amilyen ő volt, ott a tiszta abrosz, a friss tejszínhab és a reggeli naptól csillogó ezüstkanalak mögött.
Már a kertben sétáltak a lányok, a húgom, a tízéves Böske és a másik, a vendég Böske, az unokatestvérem, egy tizenhét éves vidám, csinos lányka. Az apám, az még aludt; de megígérte, hogy majd ő is kijön a majálisra, és a tanárok is számítottak rá, a városnak egyik fő előkelőségére. Nekem, szüleim büszkeségének, szépnek kellett lennem és tisztának, és édesanyám a lépcsőn még egyszer műértő szemlét tartott a toalettemen, és ott állt mögöttem Mariska a ruhakefével, és ott állt az öreg Vivi dada, akiről még fogok majd beszélni. A nenne így szólt:
– Lányok, vágjatok egy szál rózsát, és tűzzétek ki az Elemér gomblyukába, hogy szép legyen.
Böske, a nagy Böske, tűzte a gomblyukamba a rózsát, és én egész közel állva néztem, mily szép az arca, aztán köszönetül egy tánclépéssel ügyesen előreágaskodva, hirtelen arcon csókoltam: tetszett ez neki, de azért mindig méltatlankodva igazította utána a haját. Én nevettem, egészséges, gyermeki huncutsággal.
Ilyen volt ez a méhzümmögéses, napsütéses reggel. Cézár is rám ugrált, a kedves kiskutya, alig védelmezhettem a szép ruhámat. Mindenki a kapuig kísért, és utánam néztek, és én büszkén, tisztán, rózsásan mentem a majálisra.
Így emlékszem mindenre: így tudnám leírni az egész napot. A gyülekezést az iskolaudvarban, azt az ígéretes, terhes zsongást, mely mint a színházi zsongás az előadás előtt, mint az új könyvek friss nyomtatásszaga, ingerelte lelkem. A pajtásaimat, akik feszesek és furcsák voltak, kimosdatva és új ruhában, mintha meghámozták és becsomagolták volna őket, látszott rajtuk, hogy egy napra kimennek az iskolából az emberek közé; mint a fókák, mikor kijönnek a vízből. A tanárokat: Köbgyök Miskát, aki véres tekintélyének egész reggeli súlyával ácsorgott közöttünk. Krug Ernő tanár urat, aki a majálist rendezte: ez élethiúsága, évi fő eseménye életének: az év egyik felében készült rá, másikon át dicsőségében sütkérezett. A lobogót, melyet édesanyám ajándékozott az intézetnek: ő volt a zászlóanya. Az indulást: de jó az: indulni! Menni a mezőkön! Az Isten napja éget, hónunk alját izzadság hűsíti, a cigány szól, holnap szünet; ki gondol a latinleckére? Megyünk.
– Nagyszerű erdő ez! – kiáltott Révi Pista, aki még Verne-könyveket olvasott, és mindig polipokról meg búvárharangokról beszélt. – Ilyenekben lesnek a cowboyok.
Leírnám az egész majálist, a játékokat: volt ám bögretörés! És kötélhúzás! És zsákfutás! Hogy ügyetlenkedett a Krausz! És aztán fél óráig iparkodott az ügyetlenségét helyredisputálni. Sőt Kákay Náci tanár úr, akinek pedagógiai elve volt „a gyermekek játékaiba vegyülni”, maga is szétütött egy köcsögöt. És ügyes voltam mindenben és boldog, egy nagy boldogság apró részese: odaadó lelkem szinte beleveszett a játszó zsivajba. Gyermeken gyakran megesik, hogy nem érzi magát. Néha, pajtásaim közt ülve a padban, eltűnődtem: miért éppen én vagyok a sok közt én? Mily titok kapcsolja minden érdekem, érzésem éppen ehhez a csinos, kis testhez? Mért nem a szomszédoméhoz? – De most, nem gondolva semmit, boldogan olvadt lelkem a sokaság lelkébe.
Boldog, boldog nap volt. És ezen a napon kellett megtudnom mindent!


PublisherOsiris Kiadó, Budapest
Source of the quotationBabits Mihály: A gólyakalifa. Osiris Diákkönyvtár

Der Storchkalif (German)


Und mit sechzehn Jahren ...
Ich absolvierte die sechste Klasse, wir hatten gerade unser Maifest. Zeitig stand ich auf, lief hinaus, schauen, ob das Wetter schön sei. Wundervoll erinnere ich mich an diesen Morgen. Ich schildere – schildere den ganzen –, damit der Leser sehe, wie, aus welchem Leben ich zu dem Entsetzen erwacht bin. Es war ein güldener Tag, die Welt laubreich, frisch jenseits der würfeligen Glaswände der großen Veranda. Silbrige Funken, blaßgrüne Nadelfinger auf der Fichte; knäuelförmige Schneeballblüten. An jede Blume erinnere ich mich. Wie doch der Flieder prunkte. Dann gab es einen Strauch, den wir Kinder bloß »Beere« nannten, denn er trug weiße, blasenartige Beeren, die wir auf der Erde mit den Absätzen zerknallten. Er hatte kleine, doldige rosafarbene Blüten, war kreuz und quer von Bienen überschwärmt, und der ganze Strauch summte wie eine Kirchenorgel.
Es waren etliche Fenster offen, und ich hörte alles, die Bienen, die Hummeln, wie sie aus dem Beerenstrauch aufschossen, jählings, ähnlich dem Ende einer Saite, die aus einem Bündel schnellt, schwirrten sie in kühnem, klingendem Bogen über das Eisengitter auf die Straße, wohin sie der Honigduft der Akazienblüten lockte. Und auch die Vögel hörte ich tausendfältig zwitschern und schwatzen, alles war laut und lebhaft. Und erst recht fröhlich waren die Drosseln! Ab und zu jauchzten sie auf und johlten wie die Burschen in der Tscharda, und ich, das Kind, konnte nicht umhin, ebenfalls in den Lärm einzufallen:
»Ein Schuft ist der Schulze! Ein Schuft ist der Schulze!« Lauter Lachen war diese grüne Welt. Pfeifen, Pfeifen und Lachen. Die schwankenden Flecken der Sonnenstrahlen allenthalben im dichten Laub wie die winzigen Grübchen des Lachens auf einem Gesicht. Und ich lachte vor Seligkeit, daß uns fürs Maifest ein so prächtiges Wetter beschieden. Eine schöne graue Taube setzte sich aufs offene Fenster, und ich schlich hin, um sie zu fangen. Doch flog sie fort, stieß zum Hofe nieder und schritt, wiegenden Kopfes, gemessen, auf der Erde dahin.
Da kam Mariska herein, brachte das Frühstück. Der anregende Duft des frischgebrannten Kaffees drang zu mir. Mariska hatte ihr Kopftuch nach der Art junger Bauernweiber umgebunden, lächelte voll.
»Der junge Herr wird sich verspäten. Ist noch nicht einmal angekleidet.«
Ich lief zurück, brauchte den neuen Anzug nicht einmal zu suchen, denn er harrte bereits vorbereitet meiner.
»Wie gut ist es, wenn man ein eigenes Zimmer hat. Wie prächtig des Morgens das kalte Wasser, unversehens! Wie großartig die kühle Berührung der reinen Wäsche! Es ist doch gut, daß für einen gesorgt wird! Ob es wohl beim Maifest auch >Töpfeschlagen< geben wird?«
Ganz plötzlich öffnete sich die Tür, meine Mutter schaute herein, und ich fühlte, auf dem Bette sitzend und indes ich gerade ins frische Hemd schlüpfen wollte, daß ich eine Bewegung machte wie ein überraschtes Reh. Eine so schöne, junge, elegante Dame war meine Mutter, daß ich mich vor ihr anzukleiden schämte. Vor der Magd aber schämte ich mich nicht. Wenn ich jedoch jenes schöne, edle Gesicht erblickte, dem das meinige, so hieß es allgemein, völlig ähnlich war, jene vornehme Gestalt im kostbar-schönen Hauskleid: da zog ich mich unter die Decke zurück wie die Schnecke in ihr Haus.
Sie neigte sich zu mir nieder, wollte mich auf die Stirne küssen, über die ich erschrocken die Decke zu ziehen versuchte.
»Hat man schon ein solches Kind gesehen? Schämt sich vor der eigenen Mutter!«
Als sie hinausging, schlüpfte ich rasch in die Kleider, riß die Türe auf; der Kaffee dampfte, hinter dem weißen Tischtuch stand die Tante und teilte Sahne aus.
Von allen menschlichen Wesen liebte ich vielleicht sie am meisten. Sie war die ältere Schwester meines Vaters, hatte nicht geheiratet und wohnte bei uns. Mich deuchte immer, als wäre sie aus Silber. Auf ihrem kleinen Kopf war das Haar täuschend silbrig; so fein das Antlitz mit dem zartweißen Teint, dem verborgen strahlenden Lächeln wie eine silberne Filigran-Arbeit; und der Glanz ihres Lächelns war der Glanz des Silbers, und niemals hatte ich einen klareren Silberklang gehört als den ihrer Stimme. Aber am silbrigsten war ihre Seele, und ihre Stimme war der Klang, ihr Lächeln der Glanz ihrer Seele. Mich dünkt, es erweckte schon ihr Name allein, wie wir sie daheim nannten, das Wort »Tantchen«, unwiderstehlich die Vorstellung an silbrige Glänze und Klänge; und schon beim bloßen Gedanken. Ich mochte kaum glauben, daß ihr Haar vom Alter weiß war; sie war jung und fein und reizend, ward etwa silbrig geboren, wie eine Fee; ich stellte mir die Feen auch nicht anders vor, als sie war: hinter dem weißen Tischtuch, der frischen Sahne und den in der Morgensonne funkelnden Silberlöffeln.
Die Mädchen spazierten bereits im Garten, meine jüngere Schwester, das zehnjährige Ännchen, und die andere, die zu Besuch weilende Anna, meine Cousine, ein siebzehnjähriges, heiteres, hübsches Mädchen. Mein Vater schlief noch; doch hatte er versprochen, ebenfalls zum Maifest zu erscheinen, und auch die Professoren rechneten auf ihn als einen der Hauptnotabeln der Stadt. Ich, der Stolz meiner Eltern, muße schön und blitzsauber sein; meine Mutter prüfte auf der Treppe noch einmal mit fachkundigen Augen meine Toilette, und hinter mir stand Mariska mit der Kleiderbürste, und auch die Kinderfrau Vivi, auf die ich noch zu sprechen kommen werde, stand dort. Die Tante aber sagte:
»Mädchen, schneidet eine Rose ab und steckt sie Elemér ins Knopfloch, damit er schön sei.«
Anna, die große Anna, steckte mir die Rose ins Knopfloch, und ich betrachtete aus unmittelbarer Nähe, wie schön ihr Gesicht war, räkelte mich dann, als Dank, geschickt mit einem Tanzschritt auf und küßte sie unversehens: es fand dies ihren Beifall, doch brachte sie nachher stets entrüstet ihr Haar in Ordnung. Ich lachte mit gesunder, kindlicher Ausgelassenheit.
So hub dieser bienendurchsummte, sonnige Tag an. Auch Cäsar sprang an mir empor, der liebe kleine Hund, ich vermochte kaum vor ihm meinen schönen Anzug zu schützen. Alle begleiteten mich ans Tor und schauten mir nach, und ich ging stolz, rein, rosig zum Maifest.
Haargenau erinnere ich mich an alles: vermöchte haargenau den ganzen Tag zu schildern. Die Ansammlung im Schulhof, das verheißungsvolle, trächtige Murmeln, das meine Seele wie das Theatergesumme vor Beginn der Vorstellung, wie der frische Druckerschwärzegeruch neuer Bücher reizte. Meine Mitschüler, die steif und drollig waren, sorgfältig gewaschen und in neuen Gewändern, als wären sie gesäubert und eingepackt worden; es war ihnen anzusehen, daß sie nur für einen Tag aus der Schule zwischen Menschen gehen; wie die Seehunde, wenn sie aus dem Wasser kriechen. Die Professoren: Maxi Kubikwurzel, der mit dem ganzen morgendlichen Gewicht seines blutigen Ansehens zwischen uns herumlungerte. Herr Professor Ernst Krug, der das Maifest arrangierte; dies war die Eitelkeit, das alljährliche Hauptereignis seines Lebens: in der ersten Hälfte des Jahres bereitete er sich darauf vor, in der zweiten sonnte er sich in seinem Ruhm. Die Fahne, die meine Mutter dem Institut gestiftet hatte: sie war die Fahnenmutter; den Abmarsch; wie gut ist es doch: marschieren! über die Wiesen dahinschreiten! Gottes Sonne brennt; Schweiß kühlt unsere Achselhöhlen, die Zigeuner fiedeln, morgen haben wir frei, wer denkt an die lateinische Lektion? Wir schreiten dahin.
»Das ist ein prächtiger Wald!« rief Pista Révi aus, der noch Verne-Bücher las und immer von Polypen und Taucherglocken sprach. »In solchen hausen die Cowboys.«
Ich möchte das ganze Maifest schildern, die Spiele: wohl gab es »Töpfeschlagen!« Und Seilziehen! Und Sacklaufen! Wie ungeschickt doch der Kraus war! Und dann mühte er sich eine halbe Stunde damit ab, seine Ungeschicklichkeit disputierend zu beschönigen. Professor Nazi Kákay, dessen pädagogisches Prinzip es war, »an den Spielen der Kinder teilzunehmen«, zerschlug sogar selbst einen Milchtopf.
Ich war in allem geschickt und glücklich; der kleine Teilhaber eines großen Glücks: meine hingebungsvolle Seele ging schier in dem spielerischen Lärm auf. Bei einem Kinde ereignet es sich oft daß es sich nicht fühlt. Mitunter, derweilen ich zwischen meinen Mitschülern in der Bank saß, sann ich darüber nach, warum unter den vielen gerade ich ich sei? Welches Geheimnis verbindet all mein Interesse, all meine Gefühle mit gerade diesem hübschen, kleinen Körper? Weshalb nicht mit dem meines Nachbarn? Doch nun ging meine Seele, frei von allen Gedanken, in der Seele der Menge auf.
Es war ein Tag voll Glück, voll Glückseligkeit. Und an diesem Tage mußte ich alles erfahren!


PublisherSuhrkampf Taschenbuch, Frankfurt am Main
Source of the quotation10-14

minimap